A világhírű író, Roald Dahl Sound Machine című novellájában feltalált egy gépet, amellyel hallhatja a növények hangját: a rózsák visítását, amikor leszedik őket, vagy a fűszálak sóhajtozását nyíráskor. De amikor megneszeli a fejszével vágott fa keserves szenvedését, széttöri a gépét, és elmegy segíteni a sebesült fán.
Nos, a fák tudtunkkal nem adnak ki hangot, ám intenzíven kommunikálnak egymással. Ahogyan azt Peter Wohlleben világhírű könyvében (The Hidden Life of Trees, A fák rejtett élete) elmagyarázza,
kifejezetten társaságkedvelők, és támogatják, ha kell, ápolják egymást.
Nem nyomják el fajtársaikat, hanem szükség esetén táplálják őket. (Más fajoknak pedig megnehezítik az életét, leárnyékolják, kitúrják, kémiai anyagokkal bombázzák.)
Éljen a Wood Wide Web!
Na és beszélgetnek. Veszély esetén például figyelmeztetik egymást – ahogy már negyven éve megfigyelték Afrikában az ernyőakáciáknál, amelyeknek levelei a zsiráfok egyik kedvelt csemegéje. Amikor a zsiráf kikanyarít egy jó adagot belőlük, a fa riadót fúj, pontosabban etiléngázt bocsát ki, hogy figyelmeztesse a közelben élő fajtársakat, majd rosszízű méreganyagokkal tölti meg a leveleket. A zsiráfok tudják, hogy csak kevés idejük van egy-egy fánál legelészni, és ravasz módon nem egy közeli, hanem egy távolabbi fához lépdelnek, ahová valószínűleg nem ért el a riadógáz.
Minden fa kommunikál, legyen szó lucfenyőről, bükkről vagy tölgyről. Ha egy kártevő, mondjuk egy hernyó megrágja a tölgyet, mérgező csersav töltődik a kéregbe és a levelekbe. A fűzfa szalicilt termel, amely szintén megöli a kártevőket (nem úgy, mint minket, akik gyógyszerként használjuk a fűzfakéregfőzetet fejfájás ellen).
A legintenzívebb kommunikáció azonban a föld alatt zajlik, méghozzá a lombkoronánál általában kétszer kiterjedtebb, más fák gyökereivel szervesen összekapcsolódó, gombafonalakkal átszőtt gyökérrendszereken keresztül. Nem véletlen, hogy a kutatók Wood Wide Webnek nevezik a fák kommunikációs hálózatát, amelyben – ahogy az interneten is – szintén elektromos impulzusok szaladgálnak.
Szomorúak a szingli hordák
A városi fákkal éppen az a baj, hogy nem tudnak valódi közösséget alkotni. Gyakran egymástól távol, gondosan körbebetonozva helyezkednek el a fasoron vagy más fajokkal együtt álldogálnak a parkokban. A változatosság esztétikailag ugyan vonzó lehet, de a fajtársaság minden előnye hiányzik: nincs támogató hálózat, nincsenek magoncaikat tápláló ősfák, nincs érdemi kapcsolódás. Csakúgy, mint a nagy tömegben együtt élő városi emberszinglik között.
Hetvenezret gondoznak Budapesten. Jóval több kellene belőlük a városokban, mert szépek, árnyékot adnak, hűsítenek, tisztítják a levegőt. Viszont jobbára kínlódva élnek közöttünk.
(Borítókép: Egy család sétál az őszi színekre váltott díszfák között a Somlay Artúr sétányon. Fotó: Jászai Csaba / MTI)