A rocktörténelem legsúlyosabban dübörgő dobszólói
Az ő nominális kijelentései a Led Zeppelinben doboló John Bonham és az úgyszintén ott basszusgitározó John Paul Jones mélyen lüktető dübörgéseihez mérhető súlyokat raknak a versmondatok ütemeire.
S ezt annak ellenére is fenntartható képzettársításnak tartom, hogy Pilinszky saját szavalatait hallva az ő tündérien aszexuális, éteri lénye inkább igéző erővel hat, mintsem a hard rock vagy a heavy metal zúzásával zúgolódik.
De hát mi más is lenne rögtön az első mondat az Apokrif első tételében, ha nem tonnás súlyok alázúdulása?
„Mert elhagyatnak akkor mindenek” – zuhan ránk a vers nyitómondata. Hogy máris elárvuljunk a térben, s a magányunk rögtön nyomasztó súllyal nehezedjen ránk. S máris ott legyünk egy apokrif világban. Ami maga is egy elrejtett, a kánonon kívüli világ – hiszen az apokrif (apokripha) egy olyan görög kifejezés, amely annyit tesz: „elrejtett”. S ha már egy elrejtett, elveszett világban találjuk magunkat hirtelen, abban – teljesen adekvát módon – hirtelen mi is elveszettnek, elhagyatottnak érezzük magunkat.
A Magyar Katolikus Lexikon megfogalmazása szerint az apokrif iratok azok a zsidó és ókeresztény írások, amelyeket soha, még átmenetileg sem tekintettek kánoninak, de ennek ellenére olyan benyomást keltenek, mintha a Szentíráshoz tartoznának, hiszen többnyire a Szentírás bizonyos eseményeit részletezik.
János jelenései: bibliai könyvek és apokrif iratok
Pilinszkyről, a katolikus költőről szólva a Szentírást idéző képek felbukkanása nem meglepő, hanem sokkal inkább önazonos jellegzetesség: viszont az apokaliptikus látomások világa a Bibliában egyértelműen János jelenéseihez, vagyis a Jelenések könyvéhez köthető. Egy Pilinszky Apokrif című versét bemutató cikkben enyhén szólva is áthallásos ugyanakkor az a tény, hogy a Biblia újszövetségi iratainak ezt az utolsó profétikus könyvét azzal a szófordulattal is szokták emlegetni, hogy az nem más, mint János apokalipszise.
Igen, az Apokrif sem más: éppenséggel János apokalipszise az is, csak éppen Pilinszky Jánosé.
A Jelenések könyve egyébiránt az ókeresztény apokaliptikus irodalom jeles darabja, s az ehhez hasonló egyéb apokaliptikus írásokhoz hasonlóan ez is Isten kifürkészhetetlen akaratát próbálja érzékelni, s ennek az akaratnak a lehetséges kinyilvánításait követő látomásos képekkel próbál egy elképzelt jövőt felmutatni. Ez a jövő azonban nem az eljövendő évtizedek vagy évszázadok bármely lehetséges idősávja: nem, az apokaliptikus irodalom alkotása mindig a végső időkben elkövetkező végítélet korában játszódik, s ilyenformán mindig eszkatologikus, az emberek és a világ végső sorsát megjövendölő vízió.
Tébolyult pupillával figyel a vadállat
„Mert elhagyatnak akkor mindenek” – jövendöli meg tehát Pilinszky az Apokrif legelső sorában, s innen már azt is tudni lehet, hogy versbéli alakmása, a költői én megszemélyesülése is elhagyatva néz végig a szeme elé táruló végítélet tájain. Vagyis Pilinszky verse egy magányosan átélt apokalipszis, melynek hőse egy olyan sztalker, aki egyedül foglalja el leshelyét a végítélet eljövetelének színterén.
A vers ilyenformán telis-tele van a világ felbomló rendjének képeivel: az apokrif iratban megörökített szemlélődő, maga által megfogalmazva is, „számkivettetésben” virraszt egy olyan tájban, amelyben a levegőt a világvégi esett földeken, a kutyaólak csöndjében „menekvő madárhad” borítja be, s annál is föntebb, a pirkadat ragyogásában sem látni már másmilyennek a kelő napot, mint „tébolyult pupillának”, amely néma, de némasága nem a teremtés varázsát, hanem inkább a „figyelő vadállatok” vészterhes nyugalmát idézi. S hogy mi mindenre lehetne figyelmes a figyelő vadállatok tébolyult pupillája ezen a sokak szerint a maga tüzes egeivel szinte már egy nukleáris armageddont idéző tájon? Láthatna olyan madarakat, akik „szívszakadva menekülnek (…) a tüzes ég alatt” az „izzó mezőbe tűzdelt árva lécek és a mozdulatlan égő ketrecek” fölött, valamint „a haragos ég infravörösében” sötéten imbolygó, „vesszőnyi fák” között.
S láthatná az épített világ egyre fogyatkozó romjait: az összeomló, önnön „iszonyú terhük” alatt aláomló tornyok roskatag falait, amelyek a sztalker hallomása és vallomása szerint még csak nem is robajlanak, hanem úgy zuhannak össze, szinte némán, hogy közben egyszerűen csak ismeretlen értelmű „hangokat adnak”.
Nos, ahol már a földi élet éltető erejével szolgáló Nap is ellenséges hatást kelt, ott valóban eljön az ideje a végső kérdések feltételének, s az Apokrif elbeszélője, az apokalipszis szemlélője nem is riad vissza ettől. A kérdések látszólag valamiféle hallgatóságnak is szólhatnának ugyan, de nincs, mert nem lehet illúziónk: ezek a borzasztó dilemmákkal viaskodó gondolatok inkább csak költői kérdések, amelyek úgy beszélnek ki a vers alapszituációjából, hogy valójában nem tudni, mikor, kikhez érnek el. S nem tudni, elérhetnek-e bárkihez, bármilyen emberi lényhez egyáltalán valaha.
És tudjátok nevét az árvaságnak?
Elhangoznak hát a kérdések kérdései, amelyek olybá is tűnhetnek, mintha az utolsó, még feltehető kérdések lennének egy önnön pusztulásának „mélyvilági kínjába” fordult, mindentől elhagyatott tájban. A kérdések kérdései tehát minden jel szerint maguk a végső kérdések. S ezeknek a végső kérdéseknek a sorában hangzik el annak firtatása, hogy ismerik-e még ezen a földön az évek vonulását, „az évekét a gyűrött a földeken”? S hogy értik-e még „a múlandóság ráncát”, ismerik-e a látomások költőjének törődött kézfejét? És tudják-e, miféle fájdalom tapossa azon a tájon az örökös sötétet „hasadt patákon, hártyás lábakon”?
Az évek vonulásának felfoghatatlansága az időn túli, a létezés normális idején már kívül helyezkedő állapotokra utal – ahogy a hasadt patákkal taposó léptek emlegetése is megkörnyékez bennünket azzal az érzéssel, hogy ez az apokaliptikus táj bizony már nem ismerhet se Istent, se embert.
Sátáni léptek settenkednek elő a sötétségből
Ha viszont így van, akkor itt már akár sátáni erők, diabolikus tünemények is előmerészkedhetnek a sötétségből.
És akkor a vers első tételét lezárva megint jönnek az irtóztatóan súlyosan koppanó, rövid, nominális Pilinszky- mondatok.
„Így indulok. Szemközt a pusztulással / egy ember lépked hangtalan. / Nincs semmije, árnyéka van. / Meg botja van. Meg rabruhája van” – vág neki a végső idők Zónájának a sztalker. Látszólag reménytelenül virrasztván a számkivettetésben. Szemközt a pusztulással. Mindenektől elhagyatva, a mélyvilági kín árvaságába jutva.
Nem nyomorpornó: valamikor a paradicsom állt itt
Amit eddig egy vers tárgyaként megidézhettünk, ha úgy vesszük, legalább annyira tűnhet disztopikus látomásnak, mint a számkivetett nyomorúság hétköznapian alantas pornográfiájának. De nem.
A magyar költészet egyik legszebb, legérzelmesebb, leginkább felkavaróan gyönyörű fejezetében járunk, ha az Apokriffel kötünk mélyebb ismeretséget – így aztán szó sem lehet arról, hogy ennyivel beérhetnénk. Kell jönnie valami változásnak. Vagy vigasznak, vagy végérvényes pusztulásnak. És jön is.
Az első tétel borzalmai a megtisztulást jelentik: az én magánmitológiám szerint ez a megtisztulás egyébként pontosan olyan, mint amilyen egy kristálytiszta hegyi levegőben a hegycsúcsra kiálló vándort találhat meg. Aki beledermed ugyan a csontig hatoló szél tisztaságába, de új életre is kel tőle. Nem feltétlenül boldogabban – de mindenképpen tisztábban.
A kristálytiszta hegyi levegő képzetét egy párkapcsolati incidens magyarázatából hozom magammal, talán már évtizedek távolából is akár, de még mindig változatlan érvénnyel. Ezt a tanítást, ami egy képzettársítás formáját öltötte, akkor kaptam meg az egyik – akkor még csak leendő – páromtól, amikor egy őt megelőző szakítást szenvedtem meg annak rendje és módja szerint, s ahogy a veszteség érzése felkavart és felzaklatott, végül ő talált meg ezzel a vigasszal. Mondván, hogy igen, most minden tönkremenni látszik bennem és körülöttem, de meglátom: egy idő után mégis úgy fogom érezni magam, mintha egy hegycsúcson állnék, ahol, ha mélyet lélegzem, kristálytiszta hegyi levegő járja majd át a tüdőmet.
Egyrészt igaza is volt, másrészt azonban ez a tanításként rám hagyott képzettársítása egy életre velem maradt. Mert ilyenek, tényleg ilyenek ezek a mélyvilági kínok, amelyektől gyötörve egy életre megtanulod a nevét az árvaságnak.
De közben mégis tisztábbnak érezheted magad. Talán pontosan azért, mert egy ideig nem akármilyen fájdalom tapossa az örökös sötétet melletted hasadt patákon, hártyás lábakon. Az Apokrif második tételének is ez az ára. Az első tétel. Hogy egy ideig csak úgy indulhass el, hogy menet közben egyre csak szemközt maradj a pusztulással. De aztán megtanuld úgy őrizni ezt a vonulást, hogy közben egyenesen a paradicsom fáinak ágait őrizhesd.
Levelenként őrizni a forró, kicsi erdőt
A második tétel elején megint eszméletlen súlyú, miközben látszólag egyszerű kijelentések sorakoznak fel. Neki-nekilódulva – mintha a Pilinszky-tőmondatok lassú elővezetése magát a pusztulással szemközt elhatározott elindulást, előre araszolást imitálná.
„Ezért tanultam járni! Ezekért a kései, keserü léptekért” – állapítja meg magában a sztalker a Zónában előrehaladva. Csak úgy csendben ugyan, de mégis a magyar költészet talán legsűrűbb érzelmi tölteteit felrobbantva. Egy kicsit már magával, a maga céltalan céljaival is összeszokva. S aztán, lassan, egy felismerésre is ráeszmélve. Ez a felismerés pedig nem más, mint hogy magát a pusztulással szembe találva is van még mit megőriznie. Valami olyat, ami nincs kitéve semmilyen pusztulásnak.
„(…) én hunyt pillák alatt / őrzöm tovább e vonulást, e lázas / fácskákat s ágacskáikat, / Levelenként a forró, kicsi erdőt. Valamikor a paradicsom állt itt. / Félálomban újuló fájdalom: / hallani óriási fáit!” – olvasni a korszakalkotó, mert az idők kezdetét visszanyerő felismerés szinte öntudatlanul tudatosuló részleteit.
Ez a versbeszéd azért is zseniális, mert a tudatküszöb alól lassan felrémlő, előbukkanó sejtelmek szinte illogikus összerendeződését is meg tudja jeleníteni. Döbbenetes az a varázslat, ahogy a mindent meghatározó, minden korábbi tapasztalást felülíró felismerést – „valamikor a paradicsom állt itt” – a behunyt szemmel járkáló vándor lázas tudatállapotának villódzása közvetíti számunkra.
Aki az érdemi tudást megelőzően még csak öntudatlanul, ösztönösen érzi meg azt, amit az elme tudatossága csak később ismer fel, ír le, majd határoz meg. A sztalkert egyfajta éber mámor kerülgeti a korábbi sokkhatások nyomán, s ez a mámor hamarább avatja őt Őrzővé, egy valaha volt világ titkainak beavatott Mesterévé, mintsem hogy tudná, mit is őriz egyáltalán. De őrzi ezt a vonulást. Ahogy halad előre, szemközt a pusztulással. Aztán őrzi a lázas fácskákat, ágacskákat, levelenként a forró, kicsi erdőt. Amiről mindeddig a sztalker még csak azt sem tudja, hogy miféle erdő. Csak azt érzi, hogy lázas fácskákat sejt benne. De nem a fák lázasak, hanem az emlékek forrósodnak fel körülötte, hogy aztán szinte fellángoljon benne a felismerés. Hogy igen: „valamikor a paradicsom állt itt”.
S túl ezen a felismerésen már a pusztulás ereje sem a régi. Hiszen az emlékek forrósága az Őrzés erejét, az emlékek őrzésének erejét szentesíti egyszerre csak. S így aztán hirtelen minden szent lesz. Forrón elhivatott.
Visszafogad az ősi rend: kikönyöklök a szeles csillagokra
A második tétel felemelően gyönyörű, megszenvedett szépségei ezek. A megérkezés pillanatai. Egy ősi rendbe, amelyben a sztalker a saját maga által őrzött tudás birtokában pár pillanatra úgy felmagasztosul, hogy jelképesen már ott tart: képes kikönyökölni a szeles csillagokra. A dimenziók határain túllépve, túlmagasodva emelkedve a magyarok csillagösvényein közlekedő naphéroszok soraiba.
Hogy aztán pár pillanatnyi mámoros megistenülés után is hadd maradjon annyira emberi, hogy a társtalan árvaság állapotából után csak-csak eljusson valamiféle szellemek látogatta, legalább tétován meleg, félig-meddig családias körbe, amelyben két megérkezés bizonytalan öröme is kerülgetni kezdheti egyre csak.
Az első megérkezés az egyszerűbb. A sztalker a tékozló fiú bibliai alakját ölti magára, s lélekben hazajut végre valahonnan messziről. Nem önfeledt örömmel ugyan, hanem úgy, ahogyan János disztopikus jelenéseiben még éppen hihető lehet. Úgy, hogy megérkezés közben is saját irtóztató árnyát látja az udvaron. Ott, ahol már a csönd is csak törődött maradhatott, de ott, ahonnan az öreg szülők „már jönnek is, már hívnak is, szegények már sírnak is, ölelnek botladozva”.
Vegyük észre: az Apokrif nemcsak az apokalipszis, hanem az apokaliptikus tájakat rovó léptek költészetének is a fantasztikusan nagy verse. Amelyben nemcsak a végítélet korának ideje jár ólomlábakon, hanem ennek a végjátéknak minden szereplőjét is botladozó, vánszorgó, tétova léptekkel jeleníti meg a költő.
Ez az a költemény egy olyan peripatetikus road movie, amelyben az emberi mozgást, járást kifejező összes kifejezésnek külön aurája van: a fájdalom hasadt patákon, hártyás lábakon „tapossa” a sötétet. A szemközt a pusztulással az útján meginduló vándor csak „lépked hangtalan”.
Hogy ezenközben is csak úgy járja a maga útját, mintha csak ezért tanult volna járni: „ezekért a kései, keserü léptekért.” Hogy amikor ráébred arra, hogy valamikor a paradicsom állt ott, ahol jár, ő „húnyt pillák alatt” őrizze tovább „e vonulást”. Melynek végén csakis úgy érkezhessen meg, „ahogy megjött ő is a Bibliában”. Hogy aztán az öreg szülők is csak úgy jöjjenek hozzá sírva, hogy ne máshogyan öleljenek, hanem csakis „botladozva”.
Torkában lüktet a kedvese közelsége: riadt, mint egy vadállat
A második megérkezés a bonyolultabb. Mert ebben nem a szülőkhöz, hanem egy valaha volt szerelméhez érkezik meg az apokalipszis vándora, kit úgy szeretett, hogy soha nem lankadt kimondani neki azt a reményét, hogy megjön és visszatalál hozzá. De ez a visszatérés még annál is bonyolultabb ebben az apokalipszisben, mint ahogyan az öreg szülőkhöz térhetett vissza lélekben a vándor. Holott hozzájuk megérkezve is ott látta már saját „irtóztató” árnyát az udvaron. De ez mind semmi annak próbatételéhez képest, ahogy a valaha volt kedveshez próbál emlékeivel közel kerülni. S őt próbálja lelki szemei előtt maga elé idézni.
„Csak most az egyszer szólhatnék veled, kit úgy szerettem” – szól a vallomás, a rejtve rejtekező vágy kinyilvánítása, az apokaliptikus kulisszák között is megjelenő szerelmi szál első, óvatos kibomlása. De a pusztulással szemközt ébredező valaha volt szerelem érzésében eleve ott bujkál valami reménytelenség is. Ellentétes erők húzzák-vonják a sztalkert, aki egyfelől szólni is próbálna egykori kedveséhez, másfelől szinte retteg is ettől a lehetőségtől, hiszen ott van benne valami elemi erejű félelem a kudarctól, az árvaság leküzdhetetlenségétől.
„Torkomban lüktet közeled. / Riadt vagyok, mint egy vadállat” – szakad ki belőle saját görcsös reflexeinek megfogalmazása. Ez az embertől elhagyott táj – benne a tébolyult pupillával figyelő vadállatként azonosított kelő nappal – a szerelmes férfiből nem trubadúrt, hanem hol félelmében szűkölő, hol az „éles kövek közt” csak az „árnyékával csörömpölő” elvadult, de szeretni vágyó lelket formáz. De ennek a „riadt vadnak” egyszersmind a magyar szerelmi költészet talán legkülönösebben legszebb sorait is köszönhetjük. Melyek úgy szépek, ahogy a vesszőnyi fák tudnak szépen sötétleni a haragos ég infravörösében.
Ezek a sorok semmilyen emlékkönyvbe nem lennének bejegyezhetők, semmilyen szépelgőnek szánt vallomás mottójaként nem tölthetnének be jótékony szerepet. De példák arra, hogy egy apokaliptikus tájba szakadt szerelem minden, csak nem szentimentális.
De közben mégis minden olyan érzés benne van, ami a zsigerekig hatol. Jeléül annak, hogy a végső időkben a szerelem is lecsupaszodik: a torkot elszorító, a gyomrot megremegtető érzéssé alakul át. Egy olyan vággyá, ami tonnás súlyok alól próbál felemelkedni, magának teret nyerni.
Sehol se vagy: mily üres a világ
Ez a mindenestül lecsupaszodó szerelmi látomás aztán végül egy olyan képzelt párbeszéd kudarcos kísérletébe torkollik, amely éppen a végítélet idejének feszültségei miatt mond csődöt, s torzul már szándékaiban is eleve érthetetlenné.
„Nem értem én az emberi beszédet, / és nem beszélem a te nyelvedet. / Hazátlanabb az én szavam a szónál! / Nincs is szavam” – jelenti ki a sztalker, aki ezzel már odáig jut, hogy lelki szemei elé már meg sem meri idézni a szerelmét, félve attól, hogy semmilyen érvényes, a másik számára helyesen értelmezhető kijelentés nem hagyhatná el a száját. Az öreg szülők síró, botladozó ölelését még maga elé tudta és merte képzelni, hogy hazajusson végül, „ahogy megjött ő is a Bibliában”. De a szeretett nőalak visszavarázslásának kísérletétől még a szava is elakad, s így már a szerelem gondolatkísérletével is kudarcot vall, nemhogy a kedves megszólításának dadogó, riadt gyengédségével.
Egy, a pusztulás kulisszái közt is gyógyító, ideig-óráig gyógyító szerelem csodája ez, amely annyiban tud csak kiteljesedni, hogy egy ideig legalább a „torkában lüktet” a megidézni kívánt kedves közelsége. S ez a sztalker számára még azon az áron is borzongatóan gyönyörű – és egyben letaglózóan reménytelen –, hogy rá kell jönnie, nincsenek már emberi szavai az érzéseire. Csak riadt lehet, mint egy vadállat. De még a riadtság ellenére is megéri számára megérkezni egy szerelem foszladozó emlékeihez, oda, ahol nincs ugyan mit mondani, mert hazátlanabb lett az ő szava a szónál. De van mit, még így is van mit figyelemmel kitüntetnie a múltban a szerelem letűnt pillanatai után fürkésző lelki szemeivel.
Dacára annak, hogy egy szerelem hűlt helyeit láthatja már csak, miközben körülötte minden forró. A pusztulás izzó mezejébe tűzdelt árva lécek csakúgy, mint a valaha volt paradicsom forró, kicsi erdőjének emlékei: az általa húnyt pillák alatt őrzött lázas fácskák és ágacskáik.
De még ezek a hűlt helyek is jórészt a kedvese emlékei lehetnek: talán a sztalker képzeletében felbukkanva, talán a botorkálva bejárt, világvégi tájban elé akadva. A fájdalom – s vele a szerelem is – így itt már kozmikus erők lüktetésébe csap át.
„Sehol se vagy. Mily üres a világ. / Egy kerti szék, egy kinnfeledett nyugágy. / Éles kövek közt árnyékom csörömpöl. / Fáradt vagyok. Kimeredek a földből” – az üresség és a teltség váltakozása a pusztulás mindent lecsupaszító végjátékai közepette nyer csak igazán értelmet. Mert egy lepusztult tájban egy önmagunkból formált, rejtélyes értelmű, a „földből kimeredő” jel is kiteljesedés lehet – ami maga az üresség ellenében, azt legyűrve, leküzdve megvalósított teremtés. Még akkor is, ha ezt a teremtő aktust a sztalker személyében egy végletekig fáradt teremtő hajtja végre. Magából pusztán csak egy földből kimeredő, mágikus erejű dolment, az ősi kultúrák rejtélyes, a talajból ékesen kimagasodó és az ég felé törő alakzatát formázva. Hogy ez a fáradtan a földből kimeredő lény – akit kései, keserű lépteivel elért önmagaként a sztalker bemutat – mennyire khthonikus jelenség, mennyire a kővé dermedt alakok karcsúságát, a földbe ragadt, de onnan az ég felé kapaszkodó oszlopok formáját idézheti, az csak később, a vers harmadik tételének apokaliptikus látomásait megismerve válik csak világossá előttünk. De akkor aztán félreismerhetetlenül és nyilvánvalóan: a maga kővé dermedő testén a „halott redők”, az „ezer rovátka rajza” lesz erre az átalakulásra a rettenetes vagy éppen még az eddigieknél is rejtelmesebb bizonyság.
Látja Isten, hogy állok a napon
A megidézni, magához szólítani nem tudott kedves hűlt helyeinek látványától a sztalker maga is kihűl, szinte teljesen elveszíti a levelenként őrzött forró, kicsi erdő – a valaha ott álló paradicsom – fácskáinak, ágacskáinak szívet és lelket melengető, megtartó erejű varázsát. Kiűzetik önmaga emlékeinek addig jól felismert, s aztán pedig jól megőrzött paradicsomából, s látszólag eljut a Pilinszky-költészetből ismert mélypont ünnepélyének legmélyebb pontjára, ahonnan már nincs visszaút. Ahol ő már annyira csak kő – „halott redő, ezer rovátka rajza” –, hogy többé lehelet sem hagyja el a száját: s „lélekzet nélkül” lehet csak látni már az álló árnyékát „a levegőtlen présben”.
Igen. Egy apokaliptikus tájban megtett, apokrif iratokban leírt, a világ végső idejében végítéletre találó utazás vége lehetne ez. Ahol – ahogy Vörösmarty írta egy hasonlóan felkavaró látomásában, az Emberek című versében – nincsen remény, hiszen „az emberfaj sárkányfog-vetemény”.
De ez még sincsen így. Például azért sem, mert a Pilinszky katolicizmusa adta erős istenhit még egy ilyen eszkatologikus környezetben sem hagyja cserben a vers világát.
A harmadik tétel – híven az előző két tétel nyitómondatainak extrém erejéhez – így megint egy sokkoló, mindent az uralma alá vonó kijelentéssel indul, amely látszólag persze csak egy szenvtelen megjegyzésből áll.
„Látja Isten, hogy állok a napon” – hangzik a harmadik tétel nyitómondata, amelynek elementáris erejét az adja, hogy élő és eleven cáfolata minden korábbi balsejtelemnek. Hogy a végső idők közelsége, a pusztulásnak kitett roncsvilág mindent az enyészetnek átadó létezése annyira kiüresedett világot hozna létre, amely már se Istent, se embert nem ismer.
Nincs így – üzeni meg ez a verssor. Ha a paradicsom fáinak emlékek táplálta forrósága már ki is hűlt a sztalkerben, hiába dermedt kővé fájdalmában, azért egyszerre csak megérzi magán Isten tekintetét, aki – véli a mélypont ünnepélyéből hirtelen nem a poklok fenekére süllyedve, hanem az ég magasába emelkedve a sztalker – látja őt, amint áll a napon. S ebben nem az az átütő erejű, hogy Isten tekintete éppen ráakadt a pusztuló tájak romhalmazai között, hanem az, hogy Isten szerinte is ott van ebben a világban. Vagyis a harmadik tétel eleje elsősorban is Isten jelenlétének örömhírével és vigasztalásával szolgál – jelentsen ez bármennyire kétes értékű örömet is egy pusztulásra ítélt világban. Hacsak – tegyük hozzá a verset keretező eszkatologikus hangulatra is utalva – ez a pusztulás nem egy új rend, a végítélet folytán megszülető új isteni rend előzménye már.
Mert ha ez a pusztulás – melyben „külön kerül az egeké, s örökre a világvégi esett földeké, s megint külön a kutyaólak csöndje” – Isten rendelése szerint való, s egyszersmind Isten figyelmes jelenléte által megszentelt, a szüntelen teremtés részeként is felfogható pusztulás, akkor minden másképpen van, mint ahogy azt a táj reménytelen látványa a kezdetben sugallta volna. S akkor a sztalker szenvedésekkel teli útja a Zónába nem volt hiábavaló.
Még akkor sem, ha útja végére ő a megkínzatására adott válaszul már fájdalmában csak kővé dermedhetett, mert bizony nincs ezzel másként addigra már a világon más sem. Hiszen ahogy akkorra, a végítélet eljövetelére a sztalker is már csak úgy van, mint ahogyan egy kő lehet – halott redőkkel elborítva, kő formájában is csak ezer rovátka rajzával megrajzolva –, ugyanúgy „egy jó tenyérnyi törmelék akkorra már a teremtmények arca”.
Akkorra én már mint a kő vagyok
Ez a csodálatos vers van annyira talányos, mint amennyire elborzasztó is. A talányosság tetőpontja pedig éppen a harmadik tétel: az apokrif iratok záróakkordja. Itt is az üresség és a teltség dimenziói játszanak velünk, ha lehet, akkor még felfokozottabb erővel, egymással is feleselve, s egymással látszólag kibékíthetetlen ellentétet alkotva.
Mert a záróakkord teltségét Isten újra, vagy éppen elsőként, a katasztrófavízió ideje alatt legelőször felfedezett jelenléte adja. A záróakkord üressége pedig a vers utolsó sorában explicitté is válik: olyannyira, hogy a költő abban már a kővé dermedt, fájdalmuk dacára is könnytelen emberi arcokat tárja elénk – rajtuk könnyek helyett ráncokkal, azokban pedig a könny csorgása helyett az alácsorgó „üres árkokkal”.
„(…) egy jó tenyérnyi törmelék akkorra már a teremtmények arca. / És könny helyett az arcokon a ráncok, / csorog alá, csorog az üres árok” – zárul a vers, amely ilyenformán van annyira elkeserítő a zárlatában is, hogy egészen bizonyosan ott lehet a helye a leginkább nyomasztó, a leginkább pesszimista létfilozófiát közvetítő nagy verseink között.
Isten jelenlétével megszentelt, habár romlásnak indult táj – szemközt a pusztulással. Benne a saját arcuk helyett már kövek törmelékével ékesített kőalakokkal, a fájdalmukban kővé dermedt emberekkel – valaha volt arcukon halott redők ráncaival, s az azokból nyíló, egyre csak alácsorgó üres árkokkal.
Ez most még a végső időkre készülő szakrális teltség vagy már a végső, profán üresség a pusztulással szembekerült világban?
Mi lehet Pilinszky válasza erre? Hová futnak ki ezek a mindenek ellenére is hívő és közben minden reményben is kételkedő gondolatok? Van-e erre egyszerű válasz? Vagy akár bonyolultabb? A sztalkerrel a Zónát megjárván, s az arcunkon alácsorgó üres árkokkal megszabdalván mivé legyünk most akkor az Apokrif olvastán? Dermedjünk mi is kővé, mint a sztalker? Vagy jussunk haza végül, „ahogy megjött ő is”, a tékozló fiú is a Bibliában?
Ha Pilinszky univerzális katolicizmusához Pilinszky unikális magyarságán – a magyar kultúrába, a magyar néphitbe való erőteljes és kétségtelen kulturális beágyazottságán – keresztül próbálunk meg közeledni, akkor ez a két, egymással látszólag ellentétes felvetés, bármennyire meglepő is ez, egymással szintézist is képes lehet alkotni.
Mert igen: az ősi magyar hiedelmeket alapul véve igenis létezhet egy olyan opció is, hogy úgy érünk haza, hogy kőben, önnön kővé dermedő testünkben akad szállásunk – de nem örök időkre, hanem csak az idők jobbultára várva. Akár az idők végezetéig is, s akkor aztán a végső idők kiteljesedésének végnapjaira is rátalálva.