Nem érted, miért tarolta le a koronavírus Magyarországot, és miért fogja újra? Pont azért, mert nem érted

Ezt olvasta már?

A tavaly tavaszi első hullám után azt hihettük egy pillanatra, hogy sikerült jelentős emberáldozatok nélkül megúszni a járványt, de aztán az őszi hullám emlékeztetett minket arra, hogy miért is volt értelme márciusban lezárni az országot. Pechünkre az első hullám feletti győzelem önhittsége közepette alábecsültük a járványt, így a második hullám a kapacitás határait elérő kórházakat hozott, és eddig a hivatalos adatok szerint 12 ezren hunytak el a járványban (a szám ennél vélhetően magasabb). A második hullámon végül kínkeservesen és megkésve sikerült úrrá lenni, amikor beütött a harmadik, biológiai mutációval felfegyverkezett hullám.

Sajnos nagy az esély rá, hogy a harmadik hullám még a másodiknál is durvább lesz. Egyrészt mert eleve magasabb esetszámokról indulunk, így a kórházaink sem tudtak teljesen fellélegezni, másrészt az új mutáns gyorsabban terjed, harmadrészt a lakosság önfegyelme is egyre kisebb. Az oltásokkal sajnos egyelőre nem tudjuk útját állni a felfutásnak. Az elmúlt egy év bezártsága és a megnyerhetetlennek tűnő harc közepette felmerül a kérdés:

miért tarolta le az országot a járvány, és most miért fogja újra?

Az egyszerű válasz természetesen az, hogy egy gyorsan terjedő légúti betegségről van szó, amely a sűrűn lakott, mobilis társadalmakban igazi királyságra lelt. Ez így szó szerint igaz, csakhogy ez nem az igazi válasz a kérdésre. Azt társadalmi, politikai és pszichológiai tényezők adják meg, olyan jelenségek, amelyek a modern világban a koronavírus-válságtól függetlenül is jelentős kockázatokat rejtenek magukban. És ez cseppet sem magyar specifikum.

A szakpolitikai cselekvőképtelenség

Természetesen először és legfőképp a kormányzatok, mint a védekezés szervezői és a szabályok meghozói felé kell feltenni a kérdést, hogy mégis hogyan lehet, hogy nem tudták kordában tartani a járványt. Természetesen az nem róható fel nekik, hogy a járvány megjelenésekor az első gócpont-országok nem tudtak azonnal reagálni, hiszen ismeretlen jelenséggel volt dolguk.

A második hullámban látott európai késlekedésről, vagy a tavaszi amerikai, teljesen indokolatlan újranyitásról ez már nem mondható el. Koraősszel még részben magyarázta a késlekedést, hogy a kormányok nem kívántak az első hullámhoz hasonló sokkot okozni a gazdaságnak, de végül nem tudták elkerülni az ugyanolyan szigorú intézkedéseket (de a gazdasági hatásai meglepően enyhék voltak). Mára pedig már világosan látszik, hogy a folyamatos részleges elfojtás sokkal károsabb, mint az egyszeri totális elfojtás.

A nyugati demokráciákban a kormányzatoktól a lakosság elvi szinten azt várja el, hogy a kormányzati szakpolitikák (gazdaságpolitika, egészségügy, oktatás stb.) minősége a lehető legjobb legyen, a kormányzatokat elméletben ezek menedzselésére bízzák meg. Így értelemszerűen az elméleti elvárás az, hogy a kormány a járványhelyzetet is a lehető legszakszerűbben kezelje. Erre rendelkezésre is állnak előttük a szakértői javaslatok, a kormányzatok azonban mégsem ezeket a lépéseket hozzák meg, vagy késve döntenek róluk, amikor már csak magas emberáldozat mellett lassítható a terjedés. Szakpolitikai értelemben tehát a kormányok elhibázták a járványkezelést. Viszont ez sem meglepő.

Politikai szempontok

Először is bármennyire morbidnak is hangzik, a járványkezelés csupán egy szakpolitikai szempont a sok közül. Egyik kormány sem szeretné állampolgárai életét beáldozni a rossz döntésekkel, de kell húzni egy egészséges határt, hogy mi az a szint, ahol a többség érdekét sérti azért, hogy valamennyi embert megmentsen. A jelenlegi helyzetre lefordítva ezt így lehet megfogalmazni: milyen erőteljesnek kell lennie a járványnak ahhoz, hogy megérje minden más politikai-társadalmi alrendszerbe beavatkozni?

A koronavírusról már bebizonyosodott, hogy nem sok más lehetőség van, mint a drasztikus, teljes körű beavatkozás, ami majdnem minden alrendszerre kiterjed.

Viszont míg ezt a választ megkaptuk, túl sok idő ment el azzal, hogy a kormányzatok megpróbálták az optimumot megtalálni – ez tehát az egyik válasz a címben feltett kérdésre. De adná magát az újabb kérdés: most, hogy tudjuk, hogy a teljes lezárás a jó megoldás, miért nem lép a kormány?

Itt jön be a képbe a politika: amíg ugyanis a választók elméletileg a szakpolitikák menedzselésére bízzák meg a kormányt, addig a mindenkori kormány politikai szempontok szerint (is) vezeti az országot. A szakpolitika és a politika két külön fogalom, az angolban külön szavak vannak rá (policy és politics). Ezek olyannyira eltérnek, hogy mindkét területnek más a mércéje, más a bináris kódja. A szakpolitika részben tudományos szemléletet követ, és költség-haszon szemlélettel határozza meg egyes döntési opciókról, hogy azok alkalmazandók vagy elvetendők. Ezzel szemben a politika bináris kódja annyi, hogy az adott döntés segíti, vagy rombolja a népszerűségét az adott aktornak.

És a kormányzatoknak nemcsak a szakpolitikai döntések között (hiszen ezek is gyakran ellentmondanak egymásnak), hanem a szakpolitikai és hatalomtechnikai szempontok között is mérlegelnie kell – nagyon sokszor az utóbbi javára. A képviseleti demokráciáknak, ahol rendszeresen ismétlődő választásokon dől el a hatalom, ez természetesen velejárója.

És a politikai szempont egyértelműen azt mondja a kormányoknak, hogy ne korlátozzák túlságosan a lakosság életét, mert a többségnek egyszerűen elege van a lezárásokból.

Mi is tehetünk róla

Kulturális-történelmi adottság, hogy a nyugati ember csak nagyon nyomós ok esetén tolerálja, hogy a kormányzat korlátozza az ő szabadságát, és vannak, akik szerint a koronavírus-járvány a maga nagyjából 1%-os halálozási rátájával nem egy nyomós ok. Az, hogy a kormányok a társadalom ellenállását elkerülendő nem állnak bele teljesen a szigorításokba akkor sem, ha a szakpolitikai szempontok szerint egyértelműen így kéne lennie, az teljes mértékben a kormányzati felelősség kérdéskörébe tartozik.

Az viszont, hogy a lakosság mit és hogyan kér számon a kormányon, illetve ő maga milyen elvárást fogalmaz meg, már egyéni felelősség kérdése.

Lehetetlen meghatározni, hogy a járvány európai félrekezelése inkább a társadalmi berendezkedés, a lakosság magatartása, vagy inkább a kormányzatok hibája, minden tényező hozzájárul. A kérdés megválaszolásához messzire kéne menni: elvárható-e a lakosságtól az, hogy rendszeresen képben legyen a friss fejleményekkel, folyamatosan igényelje a hiteles, pontos és gyors információkat, egyszóval tudja, hogy az adott helyzetben mi a helyes döntés. Nem lehet ezt megválaszolni.

Eddigiekben csak arról volt szó, hogy mi motiválja egy-egy döntés meghozatalát. Ezen felül természetesen nagyban hozzájárul a járványhelyzet súlyosbodásához, hogy a meglévő intézkedéseket is sokan megszegik. Ezt is politikai szempontok táplálhatják: mindig van ugyanis egy olyan réteg, aki a mindenkori kormánnyal nem szimpatizál, számukra a kormányzati intézkedés (függetlenül attól, hogy szakpolitikailag helyes vagy nem helyes) kevésbé elfogadható. Vagy egyszerűen csak az államban nem bíznak a regnáló párttól függetlenül.

A címben felvetett kérdésre az újabb válasz tehát az, hogy a lakosság hozzáállása miatt is jelentősen romlott a járványhelyzet.

Először is azért, mert maga a társadalmi ellenállás korlátozta a kormányzatot, másodszor azért, mert a járványhelyzet veszélyét fel nem ismerve sokan úgy igyekeznek folytatni mindennapi tevékenységüket, mintha nem is lenne járvány. Azért valószínű, hogy az egyéni felelősség jelentősen szerepet játszott a mostani helyzetben, mert a kormányzati törekvésekkel szemben bizony jelentős ellenállások mutatkoztak (főleg Nyugaton). Nagyon fontos, hogy nem is kell többségben lenniük a kételkedőknek, egy aktív kisebbség is jelentősen ronthatja a védekezés hatékonyságát, aminek a tudatos többség is kárát látja.

Az egyén szintjén a felelős döntés nyilvánvalóan az, hogy felismerve a kormányzati intézkedések politikai szempontok szerinti korlátozottságát, az aktuális viselkedésem nem a mindenkori szabályokhoz, hanem a mindenkori járványhelyzethez igazítom (például nem megyek ruhaboltba csúcsidőben csak azért, mert az nyitva van) – ehhez viszont fel kell ismerni a helyzet valódi súlyosságát abban az óriási információs zajban, ami minden nap körülvesz minket, és ez egyáltalán nem könnyű.

Túl sok az információ

A járványhelyzet eszkalálódása tehát részben azért történt meg, mert a lakosság nem értette meg annak a súlyosságát. Itt kell visszakanyarodnunk a korábbi felvetéshez, mely szerint nem várható el a lakosságtól az, hogy önmaga minden egészségügyi és virológiai ismerettel tisztában legyen. Vannak viszont virológusok, szakértők, járványmatematikusok, orvosok, akik mind-mind elmondták már a járvány kitörése óta, hogy mi az, amire készülnünk kell, és mi történik akkor, ha szabadjára engedjük a járványt.

Csakhogy az ő állításaikat tömegesen kérdőjelezték meg egyébként tájékozott emberek is.

Végül persze a szakembereknek lett igazuk, ami annak fényében, hogy ez az ő szakterületük, nem is meglepő. De a fontos kérdés itt az, hogy miképp lehetséges, hogy a laikusok közül sokan gondolják úgy, hogy a virológusok tévednek, és ez a járvány nem is annyira veszélyes. Itt megint csak egy olyan jelenségre kell rámutatnunk, ami messze túlmutat magán a járványon: ez a tömegével rendelkezésre álló, ellenőrizetlen információ. Abban a korban, amikor egyesek még mindig azt hiszik, hogy lapos a föld, vagy hogy a világot gyíkemberek irányítják, nem is olyan meglepő, ha sokan nem hisznek a vírus létezésében vagy veszélyében. De nem is kell ilyen bántó túlzásokba esni, sokszor egészen hitelesnek tűnő információk is lehetnek nagyon félrevezetők, főleg egy ennyire “sunyi” vírusnál. Sajnos túl gyakori az a példa, ahol a szilárd hitből végül egy hozzátartozó halála rángatta ki a téveszmék megszállottait. El kéne ezeket kerülni.

De ez megint olyan kérdés, amire egzakt és jó válasz nincs – hiszen hogyan tudnánk megmondani azt, hogy hol húzódik a személyes vélemény és a hamis információ határa, és egyáltalán, akarunk-e minden egyes elhangzott állítást ellenőrizni? Ha nem akarunk orwelli világot, alighanem elvetjük ezt a lehetőséget. Megoldást ráadásul a jelenlegi helyzetben sem adna ez, mert a vírus maga is alattomos és sok félreértelmezésre ad okot: „én is elkaptam, ha nincs teszt, észre sem veszem” – mondja a tünetmentesek nagy halmazába eső ember olyannak, aki már egyáltalán nem biztos, hogy ennyire szerencsés lesz. Nem állított valótlant, mégis félrevezette a másik embert. A mikrokörnyezetünk jelen helyzetben nagyon megtévesztő lehet.

Hiába áll tehát rendelkezésre rengeteg statisztikai mutató a járványadatokról, hiába ismerjük egyre jobban a vírust, sokan vannak olyanok, akikhez ez az információ nem jut el, vagy egyszerűen nem képesek, nem akarják szűrni az információkat, és ez nem is az ő hibájuk feltétlenül, mert nincs rá eszközük, vagy azt hiszik, hogy hatékonyan szűrik ki a valós információt, holott nem így van. A korlátlanul, nagy számban terjedő, olykor téves információ tehát az újabb ok, ami a járvány elterjedéséhez vezetett.

A mindenhez értők

A túlságosan bőséges és változatos információhalmazból tehát nehéz kiszűrni a hiteles, valóságot tartalmazó állításokat. Mindazonáltal egyáltalán nem lehetetlen. A járványügyi szakemberek véleményét a hiteles médiumok már az első percektől folyamatosan közvetítik, és így már régóta ismert volt, hogy intézkedések hiányában, vagy azok be nem tartása mellett a járvány elszabadul. A Portfolio ezért már nyáron a maszkviselés betartására buzdította az olvasókat, a második hullám elején pedig óvatosságra intettünk, és már akkor kiszámoltuk, hogy milyen lefutása lehet a járványnak – és messze nem mi voltunk az egyetlenek, akik felhívták a figyelmet a veszélyre. A hiteles médiumok feladata ugyanis az, hogy a valós információt elszállítsák az emberekhez, a szakértők feladata pedig az, hogy az információnak hiteles, valós és pontos értelmezést adjanak.

Szintén modern kori jelenség viszont egy olyan médiaipari szerepkör elterjedése, amelyik funkciójából adódóan a járványhelyzet idején kifejezetten nagy károkat tud okozni.

Nevezzük őket influencereknek, véleményvezéreknek, hangadónak vagy bárminek, ezeknek a személyeknek abban merül ki a tevékenysége, hogy kommentárt, véleményt fűznek az egyes információkhoz, jellemzően arra tekintet nélkül, hogy az adott területhez épp mennyire értenek. Ezek a hangadók általában minden, társadalmi szempontból fontos eseményről elmondják a véleményüket, legtöbbször a közösségi médiában. Ez természetesen nem felel meg a hiteles médiumokkal szemben támasztott kritériumoknak, hiszen ők nem csupán leszállítják az információt, hanem eltorzítják azt személyes véleményükkel. Ugyanakkor ez nem is számít szakértői szerepkörnek, hiszen nem egy adott terület (gazdaság, egészségügy, biológia, stb.) eszköztárával mérik az információkat, hanem személyes véleményükkel. Esetükben nem is az emberek felé irányuló üzenet tartalma a fontos, hanem maga a csatorna: népszerűségük esszenciáját nem az adja, hogy mit mondanak, hanem az, hogy egyáltalán megnyilvánulnak.

Természetesen nekik is megvan a szerepük a társadalomban, de nem egyfajta világítótoronyként kéne rájuk tekinteni, követőik közül sokan mégis így tesznek, teljesen félreértve ezt a szerepkört. Így attól függően, hogy épp mennyi a valóságtartalom az állításukban, és mennyi a szubjektív érzület, egy járványhelyzet idején kifejezetten hátráltatni tudják, más esetben pedig elő tudják mozdítani a sikeres védekezést. Az ő véleményük is része ugyanis a nagy információhalmaznak, de jellemzően érvelésük formailag sokkal meggyőzőbb (hiszen az érvelést professzionális szinten űzik). Egy orvos, akinek nem a szavak csavarása, hanem életek mentése a feladata, legtöbbször nem tudja őket felülmúlni egy vitában.

A több tízezres követőtáborral rendelkező hangadók közül bizony nem egy erőteljesen beleszállt a korlátozásokba, ezzel erodálva nem csupán a járványkezelést, hanem elősegítve a járványhelyzet félreértelmezését. Nem is a nyilvánvaló járványtagadókra kell gondolni, sokkal hétköznapibb értelmiségiek, közéleti szereplők is – nyilvánvalóan a bezártság gyűlöletének szubjektív érzésétől fűtve – előszeretettel bírálták a korlátozásokat, sokakban felesleges kételyt ébresztve a szigor létjogosultságával kapcsolatban. Bár a hangadók hatása nem olyan jelentős, mint az előző szempontoknak, kis részben ők is hozzájárultak  a lakossági attitűdök kedvezőtlen alakulásához.

A recept egy éve adott

A fentiek fényében is igaz, hogy a járvány azért terjed ilyen gyorsan, mert a sűrűn lakott területeken a levegőben terjedő betegség könnyen megtalálja a maga útját.

Az a kijelentés viszont, hogy a járvány terjedését megfékezni nem lehet, explicite nem igaz.

A fenti ábra helyett több délkelet-ázsiai ország járványgörbéjét is bemásolhattam volna, elkerülve az olyan érveket, hogy „Kínában diktatúra van”, valamint azt, hogy „más a kultúra”. Nem akartam elkerülni, hiszen ezek az érvek mind igazak, és a járvány sikeres kezeléséhez ezek a tényezők nagyban hozzájárultak.

Biológiai okok miatt ugyanis nem mondhatjuk azt, hogy a koronavírus járványt nem lehet megállítani, ehelyett nyeljünk egyet, és mondjuk ki: a mi társadalmaink képtelenek arra, hogy megfékezzék a járványt. Mert ez a helyzet: a Nyugaton (ahova kis ferdítéssel most magunkat is besorolom) mások a kulturális tényezők, mások a tradíciók, mint Keleten. Sok szempontból előnynek tekinthetjük a saját kultúránk vívmányait, de a jelenlegi helyzetben ez hátrányunkra válik. Ez nem jelenti azt, hogy más dolgokban is Kínára kell mutogatni (sőt, a legtöbb esetben erre nem szolgáltak rá), de ugyanilyen helytelen lenne az a megközelítés, hogy nem ismerjük el Kína sikerét a védekezésben csak azért, mert egyébként a kínai társadalomideál nagyon távol áll a miénktől. Ha igazán tudatosak vagyunk, ezeket legalább elméletben elválasztjuk. És akkor most hozhatnám az új-zélandi, ausztráliai, görbéket, ha azt akarnám bizonygatni, hogy a miénktől eltérő kultúra és diktatúra hiányában is lehet sikeresen járványt kezelni.

Persze a kormányok Európában is megtehették volna, hogy vasszigorral kezelik a járványt, és tényleg nem engednék, hogy a lakosság néhány hétig elhagyja az otthonát. Mielőtt felmerülne három kedvelt érv, rögtön meg is cáfolom őket:

  • igen, ez a megoldás tényleg totálisan elfojthatná a járványt, ha jól élnénk vele (lásd a másfél milliárd lakosú, 10 milliós városokat felsorakoztató Kína példáját), és európai szinten koordináltunk volna a koranyári hónapokban.
  • A gazdaság is így járt volna a legjobban. A kemény tavaszi lockdown után nem lett volna szükség a további drasztikus korlátozásokra, ha közben ésszel nyitunk, és európai szinten átállunk a szigorú lokális, célzott védekezésre és az EU külső határainak lezárására.
  • És bármilyen meglepő, bizony a liberális demokrácia eszköztára is lehetőséget ad rá, hogy háborús helyzetben bizonyos alapjogok előnyt élvezzenek egyes szabadságjogok felett. Mert ez is egy háborús helyzet, csak most épp nem mondvacsinált ellenség ellen, szimbolikus okok miatt, hanem egy létező és kegyetlen biológiai ellenség ellen.

Persze a három szempontból az első kettő már tárgytalan, mert most már csak az idővel versenyzünk, amíg el nem érjük a kellő átoltottságot,

és ha sikerül nyár végéig elérni a vakcinákkal a nyájimmunitást, akkor még így is azt mondhatjuk, hogy bizony alakulhatott volna ez sokkal rosszabbul is.

A fentiek viszont megmutatják, hogy mennyivel szabadabbak, boldogabbak és gazdagabbak lennénk, ha Európa-szerte a szakpolitikailag helyes döntéseket hozzuk meg. De többek közt a cikkben felsorolt okok miatt ez nem így történt. Ha viszont jön egy új mutáns, ami a vakcinák adta védettséget elkerüli, újabb válaszút elé kerülünk – és nagy eséllyel megint rosszul döntünk majd.

Címlapkép: Getty Images

- Advertisement -spot_img
- Advertisement -spot_img

Legfrissebb a témában

- Advertisement -spot_img

Még több hasonló cikk a témában

- Advertisement -spot_img