Fény derült az ejtőernyős szalamandrák titkaira

Ezt olvasta már?

A Current Biology című folyóiratban közzétett tanulmány bemutatja, hogy a lombkoronában élő szalamandrák hogyan képesek következetesen ejtőernyőzni, lelassítva sebességüket és irányítva mozgásukat.

A szalamandrák nem éppen fürgeségükről és ügyességükről híresek, inkább korhadó fatörzsek és patakok jutnának róluk eszünkbe – mondta Christian Brown, a Dél-Floridai Egyetem biológia doktorandusza. A tanulmány azonban rámutat a szalamandrák ellentmondásos természetére.

Ez egy öt grammos szalamandra, amely felmászik a világ legmagasabb fáira, és nem fél beleugrani a semmibe

– mondta Christian Brown.

Ejtőernyőző szalamandrák

Már korábban is tudták, hogy a vándorló szalamandrák a mammutfenyőkben élnek, méghozzá sűrűn – néha 30-40 egyed is ellakik egy fa koronájában.

A kétéltűek tüdő nélküliek: a bőrükön és a szájukat körülvevő szöveteken keresztül lélegeznek. Az erdő lombkoronájában található nedves páfrányszőnyegek segítettek megakadályozni a kiszáradásukat, és biztonságos menedéket nyújtottak számukra.

Brown és munkatársai 2020-ban részletes leírást tettek közzé arról, hogyan ugrálnak a szalamandrák. Más fajokkal ellentétben ők egy helyett két lábat használtak. Vízszintes irányban nem szállnak fel olyan gyorsan, ami arra utal, hogy a kisebb erővel történő ugrás hozzájárulhat az ugrás utáni stabilitáshoz.

Jobb, ha az ugrás után kontroll alatt vagyunk, mintha nagyon erőteljesen ugranánk. Elvégre, ha a világ legmagasabb fáiról akarsz leugrani, ejtőernyőre és siklásra is szükséged lesz.

Brown apró szélcsatornákba helyezte az öt centiméteres szalamandrákat, hogy tesztelje ejtőernyős képességeiket, ugyanolyan típusúakba, mint amilyeneket egy fedett ejtőernyős parkban láthatunk, csak éppen szalamandra méretűek.

Akárcsak az emberi ejtőernyősök, a szalamandrák is mozgatták a testüket és a végtagjaikat, hogy lelassítsák a süllyedésüket, és a kutatók szerint 10 százalékkal sikeresen lelassították a sebességüket.

Három másik szalamandrafajt is bedobtak a szélcsatornába

Brown szerint a vándorló szalamandrák lassították le magukat a legjobban. Ők is pumpálták a farkukat és mozgatták a végtagjaikat, hogy vízszintesen irányt változtassanak.

Miért fejlesztette ki a faj ezt a különleges trükköt? – kérdezik a kutatók, hiszen a szalamandrák nem tűnnek túl aerodinamikusnak vagy repülésre hajlamosnak.

Az egyik elképzelés szerint ugrást és zuhanást használnak arra, hogy gyorsan elmeneküljenek a ragadozók elől. A laboratóriumban a vándorló szalamandra farkának csiklandozása ugráshoz vezet.

Egy másik elképzelés szerint a szalamandrák mozgása egyfajta helyváltoztatás – egy felvonó az erdő lombkoronájában. Brown úgy véli, hogy a legtöbb ugrás fáról fára történik 12-24 méter magasan a föld felett – elég magasan ahhoz, hogy egy zuhanás ne legyen halálos, de a szalamandrát veszélybe sodorja a hosszú hazafelé tartó út során.

Egy másik tanulmány szerint a szalamandráknak órákig vagy napokig tartana, amíg a földről visszaérnének a lombkoronába. A csendes-óceáni óriásszalamandrák az erdő talaján leselkednek és zsákmányra vadásznak, miközben minden erőforrásuk – táplálék, nedvesség, társak – messze fent vannak a szőnyegek és páfrányok labirintusában. Az ugrás tehát könnyű módja lenne a tájékozódásnak.

A kutatók most részletesebben szeretnék felmérni, hogyan vitorláznak a szalamandrák a levegőben természetes környezetükben, a fák tetején. A helyszíni megfigyelések mellett létrák segítségével leejtenek példányokat a szabadban, akár 60 méter magasból, hogy ezt a viselkedést a terepen teszteljék. A laboratóriumban megfigyelt siklási mintákat a vörösfenyők koronáinak és a szalamandrák helyének térképeivel is összevetik, hogy jobban szemléltetni tudják a meredek szögben történő siklás hatékonyságát az élőhelyükön.

A tanulmány kimutatta, hogy a szalamandrák teljesen váratlan módon is képesek mozgatni a testüket – megfordulni, ejtőernyőzni, a következő ágra siklani.

Legfrissebb a témában

Még több hasonló cikk a témában