Első napi reakcióként drágulnak az energiahordozók, a stratégiai cikkek, főként pedig a háborús térséghez közvetlenül kötődő termékek: esetünkben az élelmiszerek, fémek árának emelkedése érthető reagálás volt a súlyos fejleményre. Megnőtt a geopolitikai kockázat, és nemcsak a támadó fél és Ukrajna vonatkozásában, hiszen a hadiesemény valamilyen mértékben minden térséget érint. A felbecsülhető kockázat és az amorf bizonytalanság azonnali következményeként megindulnak felfele az államkötvénykamatok, különösen az átlagosnál kockázatosabb országokban – mi ezt is megtapasztaltuk. A 10 éves magyar állampapírok referenciahozama 2022. február 23-án 4,87% volt, a másnapot 5,05%-kal zárta, március 4-én pedig már 5,48% volt, jelezve a piac aggodalmait.
A közvetlen – ha lehet így mondani, első napi – reagálás tehát viszonylag egyértelmű ügy. Okozza bár természeti csapás vagy hadiesemény, az első nagy sokk azonnali következményeiben sok a hasonlóság. A rákövető napok eseményeinek menete azonban mindig egyedi. Ami tehát ezután megy végbe a társadalomban, politikában, a gazdaságban, már sokkal kevésbé prognosztizálható.
A korábbi hasonló karakterű sokkok tapasztalataiból nehéz, sőt kockázatos általánosítható következtetést levonni, hiszen minden drámai esemény egyedi lefolyású.
Erre az alapigazságra éppen az Ukrajnát ért második agresszió szolgáltat most példát. A 2014 és 2022 közötti kontraszt hatalmas. A Krím-félsziget és a két oroszlakta ukrajnai megye 2014-es elszakítása is súlyos ügy volt. Az abból fakadó nemzetközi feszültség mértékét mégsem lehet hozzámérni 2022 tavaszához. A február 24-én megindított szárazföldi, légi és tengeri hadműveletekkel járó orosz invázió valóban globális kihatású megrázkódtatást okozott. És meglepetést is, hiszen a fenyegető készülődés időszakában kifejtett francia, német, amerikai közvetítő-csitító diplomáciai erőfeszítéstől, valamint a józan ész felülkerekedésétől mégis csak remélhettük a nyílt harci cselekmények elkerülését. Nem így alakult: 2014 után nyolc évvel ismét agresszió történt. Ám a másnapi helyzet egészen új alakot öltött. A domináns nemzetközi megítélés nagyon más 2022-ben, mint volt a Krím annektálása esetében. Most a reguláris erőket bevető támadó fél kinyilvánított célja egy legitim kormány elmozdítása és lényegében az ország elfoglalása.
Putyin elnöknek a támadás előtt és azt követően kifejtett történelmi hivatkozásai nem hogy tompították volna a nemzetközi közösség tiltakozásának erejét, sőt, inkább elkerülhetetlenné tették az orosz katonai támadás egyértelmű elítélését. Kétes történelmi indok ugyanis mindig található.
Az orosz revizionista érvelés elfogadhatatlan Európában, ahol korábbi államalakulatok szétválása, megszűnte után az elmúlt évtizedekben egy sor új ország született.
Ezek egyike Ukrajna, ám a Balkánon, a Baltikumban is szuverén államok keletkeztek. Amikor az orosz vezető a volt Szovjetunió szétesését fájlalja és annak visszaállításának szükségszerűségéről értekezik, legitim államokat fenyeget létükben.
A jogi–politikai–erkölcsi helyzet tehát kezdettől fogva tisztább volt, mint 2014-ben. De nemcsak az, hanem a katonai is. Az első napokban kiderült, hogy az ukrán hadsereg ellenáll. Az ukrán társadalom hatalmas többsége támogatja a hon védelmét; a behatoló orosz hadseregben nem felszabadítót, hanem megszállót lát. Nem alakult bábkormány, az ukrán vezetés nem menekült el. Nem jött létre néhány nap alatt olyan szomorú status quo, amit a nemzetközi közösség kénytelen lett volna valahogy tudomásul venni, ha nem is legitimként elfogadni. Nem kell stratégiai szakértőnek lennünk annak felismeréséhez, hogy a feltételezhető orosz haditerv néhány nap alatt megbukott.
Mindezen körülmények nagy jelentőségűek a nyugati reagálás szempontjából, és sokat megmagyaráznak a napokon belül meghozott nyugati gazdasági-politikai szankciók terjedelmét és súlyát illetően.
Előbb azonban még egy fontos különbséget érdemes megnevezni: a világ közvéleményének reagálását. Egy háborús konfliktus megítélése mindig többféle lehet, de most a világ közvéleményének nagy része az eseményt annak látja, ami: Oroszország megtámadta a szomszédját. Fontos kivétel az orosz állami média helyzetmagyarázatának és szóhasználatának kitett orosz közvélemény, és a nemzetközi orosz propaganda által elért körök vélekedése, akár hazánkban is, de egészében véve a nemzetközi közvéleményben erős támogatást kapott az ukrán ügy.
Figyelemre méltó, hogy az orosz invázió és az ukrán védekezés most nem „CNN-háborúként” jelent meg a világ szeme előtt, sokkal inkább a Twitter, Tiktok, Youtube révén: az élő kép, hang, a szinte fizikai jelenlét pedig hitelesíti az ukrán narratívát. A közvéleménynek nagy az ereje. Ezt mutatja, ahogy a nemzetközi sportszövetségektől kezdve a világcégekig most milyen sokan nem hajlandók tartani a „három lépés távolságot”, a helyzetből fakadó reputációs kockázat miatt.
Az üzleti világ globális szereplői számára elfogadhatóbb az oroszországi jelenlétük felfüggesztése, akár feladása is, mint hogy az agresszorral való cinikus együttműködés árnya vetüljön rájuk.
Amikor nem csekély azonnali veszteséget vállalva világmárkák sora hagyja ott Oroszországot, az orosz állam felől nézve mindez tűnhet nyugati szankciónak, de nem az. Az már további aspektus, hogy az időközben bejelentett nyugati állami szankciók (valamint a feltételezett orosz válaszintézkedések) üzletrontó hatását is kénytelen figyelembe venni az a cégvezetés, amely önmagában talán nem szánná rá magát az orosz politika elítélésére.
Az sem szankció, hogy a nagy hitelminősítő intézmények a háborúban érintett feleket (támadót és a megtámadottat) rögtön leminősíti. Az, hogy az S&P Oroszországot a BB+ osztályból a CCC-be sorolta, és a Moody’s Ca-ra minősítette, csupán a realitást tükrözi, mint ahogy az is, hogy Ukrajna hitelminősítése is tovább zuhant. És a korábban odaítélt világrendezvények jogának elvétele sem minősíthető külső büntetésnek, még ha úgy élik is meg az orosz hatóságok. Odalett a normális megrendezés esélye: a tervezett események a hadüzenet nélküli háború indításának áldozatai közé sorolandók.
A szankciókról. A gazdasági szankció régóta ismert és rendszeresen alkalmazott eszköz. Jelenleg is az emberiség harmada él olyan országban, amely más ország vagy országcsoport szankciós listáján szerepel. Gazdasági büntető, fegyelmező, megelőző, elriasztó eszköz; valóban nem túlzás a gazdasági háború kategóriái közé sorolni, amint ezt Putyin elnök is deklarálta vészjóslóan.
Csak éppen a tényleges háború elkerülését, a katonai fenyegetés pótlását, a civil nyomásgyakorlást szolgáló eszköz.
Ha nincs 2014-ben krími elcsatolás, akkor nem léptettek volna életbe büntető intézkedéseket a nyugati szövetségesek, közöttük Magyarország, egyebek mellett az olajipari technológiák kivitelének felfüggesztésével, és persze nem tették volna ki magukat az orosz fél válaszintézkedéseinek, amelyek az EU-ból származó agrárimport megszigorítását is magukba foglalták. Az orosz szankciók hátrányosan hatottak az uniós gazdaságra, így bizonyos magyarországi agrárcégekre is. Az már figyelemre méltó sajátosság, hogy a magyar kormány, amely megszavazta az Oroszországot sújtó büntető intézkedéseket, itthoni megszólalásaiban, az állami irányítás alatt álló médiában rendszeresen az uniós szankciók miatti magyar veszteségekről szólt (noha Oroszország maga választotta ki az ellencsapást a saját szempontjai szerint). A miniszterelnök többször megjegyezte, hogy a szankcióknak nincs haszna (Európa „lábon lövi” magát).
Ehhez hozzá kell fűzni, hogy a korábbi – nyilván kölcsönösen előnyös – gazdasági kapcsolatok bármilyen korlátozása, szankciók, bojkottok meghirdetése nyilvánvalóan kárt okoz magának a szankcionálónak is. Akkor is így lenne, ha a szankcionált fél nem viszonozná az intézkedést; ám rendszerint az is válaszintézkedést hoz, mégpedig olyat, ami rá nézve nem túl nagy áldozat, viszont a másik oldalt annál kellemetlenebbül érinti. Az tehát nem túl eredeti megállapítás, hogy a gazdasági kapcsolatok – más összefüggésben: a sportkapcsolatok, kulturális cserék – megszigorítása a kezdeményező félre nézve is hátrányos.
Sőt éppen az az intézkedés lényege: a szankcionáló fél tudatosan vállalja a döntéséből fakadó hátrányt és veszteséget, mégpedig egy sokkal nagyobb baj, hátrány, veszteség elkerülése vagy megelőzése érdekében.
A szankció, bojkott sikerét értelmetlen abban mérni, hogy a szigorító intézkedés alkalmazása utáni kereskedelmi viszonyok miként viszonyulnak a konfliktus előtti állapotokhoz mérve, hiszen nyilván romlottak. Ami viszont lényeges: sikerül-e a nagyobb bajt megelőzni vele, mérsékelhetők-e így a további károk. Amikor az IKEA vagy a Mercedes felfüggeszti oroszországi értékesítését, az szoros értelemben nem „szankció”, inkább olyan üzleti döntés, amely nyomán a cég természetesen veszít forgalmat, ám hatalmas kockázatot vállalna, ha a kipattant háborús helyzetben úgy tenne, mintha mi sem történt volna, és tovább üzletel Oroszországban.
Az állami szankciónak mindig meghatározott politikai célja van. Hatékonysága azzal ítélhető meg, hogy az állam az önként vállalt anyagi veszteség révén elérni-e a célját.
Ehelyütt nincs tér a sok évtizedes embargós, gazdasági szankciós gyakorlat értékelésére, a sajnálatosan gazdag esethalmaz tanulságainak elemzésére. Az bizonyos, hogy a rengeteg eddigi és még most is folyamatban levő szankciós intézkedés hatékonysága nagyon szór. Például a Dél-Afrikára kivetett gazdasági, kulturális és sportkorlátozások nyomán a rezsim az 1980-as években feladta a nukleáris fegyvereket, majd az 1990-es évtizedben az apartheid rendszert. A világkereskedelmi folyamatokba erősen beágyazott dél-afrikai gazdaságnak nagyon fájtak a korlátozások, továbbá a nemzetközi versenyekből való kirekesztésnek is megvolt a maga társadalmi hatása. Viszont már az a tény, hogy egy büntető döntés sokáig érvényben van, mint a Kubára kivetett tartós amerikai korlátozás, vagy Irak esetében az 1990-től 2003-ig alkalmazott szankciós rezsim, a relatív eredménytelenség jele. Nyilván sikertelennek kell tartanunk az Oroszországgal szembeni 2014-es szankciós csomagot, hiszen nem tartotta vissza a putyini rezsimet a véres folytatástól.
De melyek azok a tényezők, körülmények, amelyek a tapasztalatok szerint növelik a cél elérésének esélyét?
- A cél egyértelmű és korlátos (megkönnyíti a multilaterális együttműködést a szankcionáló oldalon).
- Az akció nemzetközi, multilaterális (nem egyoldalú).
- A szankcionáló fél (nemzetközi közösség) gazdasági ereje nagy a szankcionálthoz képest.
- A szankció meghozatala gyors és határozott, és nem ad sok időt a korlátozó intézkedések kikerülésére.
- A szankcionáló félre háruló veszteség nem nagy.
- A szankcionáló ország(csoport) társadalma érti a célt, elfogadja a döntés költségeit.
- A multilaterális szankcionáló oldal egyöntetűen lép fel, nincsenek különalkuk és „kibeszélések”.
- A szankciók nem sújtanak különösen erősen hátrányos helyzetű, sérülékeny rétegeket a célországban.
- A szankcionált fél számára elérhető közelségben van a hátrányok megszűnése, a szankciós rezsim leállása.
A szakirodalmi források alapján az is kimondható, hogy a konfliktusos helyzetben a támadó féllel szemben alkalmazott szankcióknál hatásosabb lehet a megtámadottnak nyújtott kedvezmény (negatív szankció). A lista alapján ellenőrizhető, hogy a 2014-ben Oroszországra alkalmazott szankciós rezsim miért nem bizonyult kellően visszatartó erejűnek. Bár széles nemzetközi közösség állt mögötte, de a büntetőintézkedéstől elvárt cél (a krími félsziget és a határtérségek feletti ukrán szuverenitás helyreállítása) nem tudott megvalósulni. A szankciók tartós fenntartása okozott egy sor kárt az orosz gazdaságnak, de nem járt elrettentő hatással.
Megjegyzendő, hogy az Orbán-kormány az oroszok ukrajnai beavatkozása előtt nem sokkal kötötte meg a sokat vitatott Paks 2 ügyletet, ám a krími válságot követően, az EU-orosz viszony nyilvánvaló megromlása ellenére változatlanul folytatta a projektet, sőt újabb ügyletek születtek. A kormányzati hivatkozás – és bizony alappal – az volt, hogy lám más országok is kötnek új üzleteket Oroszországgal a szankciók által nem érintett területeken, mint a németek az Ukrajnát (és ami súlyosbítja: Lengyelországot) elkerülő gázvezeték esetében. Ezért is volt most nagy jelentőségű a joggal sokat kritizált északi gázvezeték projektjének leállítása a német kormány részéről, igen erős jelzést adva a közösen elfogadott európai szankciós intézkedés melletti kiállásról. Hasonló döntés lenne most elvárható a magyar kormánytól a paksi ügylet dolgában. A 2014-es csomag gyengéiről szóló nyilvános és félhivatalos magyar kormányzati megszólalások önbeteljesítő jóslatként is működtek, hiszen elég egyértelmű üzenetet küldtek a büntetni szándékozott országnak, hogy nem kell a szankcionáló szándékot túl komolyan venni.
Most azonban egészen más helyzet állt elő. Az EU, az Egyesült Államok valamint a meglepően nagyszámú többi csatlakozó állam által már bejelentett szankciós rezsim egészen más értékelést kapna a lista pontjainak kipipálásakor.
A pénzügyi csomag meglepetést keltő erősségű lett, mindhárom eleme harap.
- Az első az orosz legfelsőbb hatalmi kör és annak „oligarcha-udvartartása” pénzügyi ellehetetlenítésére irányul, igen erőteljes amerikai elkötelezettség és eszközrendszer mellett.
- Másodszor a kijelölt orosz bankok kizárása a SWIFT üzenetküldő rendszerből szintén kemény üzenet, és a további kiterjesztés fenyegetését tartalmazza.
- Harmadszor: az orosz központi banki devizatartalék egy részének elérhetetlenné tétele.
Ez a legmeglepőbb; még a világháborús években is (fura módon) többé-kevésbé működött a jegybankok közötti együttműködés, a második világháború szélsőséges szembeállása idején is volt számlamozgás a bázeli BIS-en keresztül. Erről a mostani pénzügyi csomagról még sok elemzés, vélemény születik, de az bizonyos, hogy nagyon komoly és váratlan büntetőlépés.
A siker esélyét növelő tényezőkön végighaladva egy pontnál érdemes megállni: ez a szankcionáló közösség összetartozása. Amint nyolc éve, úgy most is sajnálatos azt látni, hogy hivatalos magyar tényezők igyekeznek elhatárolódni a saját maguk által is elfogadott szankciós csomagtól, annak elemeiről. „A Sberbank mint a brüsszeli szankciós politika első áldozata” – azon túlmenően, hogy az adott anyabankra nem irányult szankció, és a Sberbank AG likviditás-vesztése a kialakult helyzetben elkerülhetetlen volt, azaz a külügyminiszteri állítás tartalmilag sincs rendben, kiérződik belőle a felelősségáthárítás szándéka, az pedig a szankcióközösség sikeres fellépésének esélyét lerontó tényező.
Az orosz ellenlépések sora, majd a nemzetközi közösség esetleges további válaszai, és az arra adott még újabb ellenintézkedések menete – ez már a krízis újabb szakaszának az ügye.
Időközben viszont a hadi és politikai körülményekben olyan változások állhatnak be, amelyek miatt a jelenlegi gazdasági kalkulációk sorra megdőlhetnek. A háború első dekádja során bekövetkezett események már most kihatottak a világgazdaság és az európai gazdasági tér növekedési, inflációs pályájára. A sokkra válaszként beindultak olyan erőforrás-átrendeződések a nem háborúzó feleknél, amelyek nyilván hatalmas mértékben érintik a közelebbi és a távolabbi gazdasági folyamatokat, gondoljunk csak a jövőbeli európai energiamixre, vagy az európai védelmi iparokra, hogy csupán két exponált területet említsünk. A további elemzések azonban roppant mód ki vannak téve annak, ami a csatamezőkön történik a második dekád során.
EZ ITT AZ ON THE OTHER HAND, A PORTFOLIO VÉLEMÉNY ROVATA.
A cikk a szerző véleményét tükrözi, amely nem feltétlenül esik egybe a Portfolio szerkesztőségének álláspontjával. Ha hozzászólna a témához, küldje el meglátásait a velemeny@portfolio.hu címre. A Portfolio Vélemény rovata az On The Other Hand. A rovatról itt írtunk, a megjelent cikkek pedig itt olvashatók.
Címlapkép: Ukrajna, a lerombolt Irpin hídnál. Diego Herrera/Europa Press via Getty Images