“Megyek haza, de fogalmam sincs, áll-e még a házam” | 24.hu

Ezt olvasta már?

A Donyec-medencében élő emberek alapélménye, hogy magukra hagyták őket és hazudnak nekik. Erről szól napjaink legelismertebb ukrán rendezője, Szergej Loznyica 2018-ban bemutatott filmje. Miért az átmenetiség és az elveszettség határozza meg a kelet-ukrajnai szeparatista területek lakóinak életét? Hogyan válik a félretájékoztatás az elnyomás eszközévé? A Donyeci történetek helyenként olyan, mintha dokumentumfilmet néznénk, a következő jelenetben viszont saját hitelességével szemben is kétségeket ébreszt.

Mióta Ukrajnában kitört a háború, minden tekintet arrafelé szegeződik. Hogyan juthattunk idáig? Milyen okok vezettek ahhoz, hogy a délszláv háború kitörése után harminc évvel újra a polgári lakosságot lövik Európában?

Az etnikai konfliktusokkal, történelmi sérelmekkel, nagyhatalmi machinációkkal és dezinformációs kampányokkal súlyosbított ukrajnai helyzetről az utóbbi években főként Szergej Loznyica filmjeiből kaphatott képet a nyugati értelmiség azon kis szelete, amely szokott ukrán művészfilmeket nézni.

Loznyica ma hazája legelismertebb rendezője. A kilencvenes évek közepe óta forgat, a nemzetközi filmfesztiválok visszatérő vendége – 1999-ben az egyik dokumentumfilmje révén a hazai Mediawave-en is megfordult –, 2010 óta pedig a filmművészet elitjébe emelkedett. Újabb filmjeit rendszeresen a cannes-i filmfesztiválon mutatja be, négy éve is ott, az Un Certain Regard programban nyert rendezői díjat a Donyeci történetekkel. Ez a Magyarországon is forgalmazott, a háború kitörése miatt alkalmilag újra műsorra tűzött filmje most kulcsfontosságúnak tűnik a háború hátterének megértéséhez.

A Donyeci történetek nem egyetlen sztorit mesél el, hanem sok kicsit. Tulajdonképpen végig sem meséli őket, csak belekap jellegzetesnek látszó történésekbe, megmutat néhány, pillanatok alatt életveszélyessé fajuló szituációt, majd a mozgékony kamera rögtön új témát keres. Összesen tizenhárom ilyen rövid fejezetet látunk. A helyszín Kelet-Ukrajna, a Donyec-medence, amit Donbásznak is neveznek. A területen élők egy része 2014 után orosz támogatással kinyilvánította a függetlenségét Ukrajnától. Ezekben a szeparatista államalakulatokban, az orosz propaganda által „Új-Oroszországnak” is nevezett Donyecki és Luhanszki Népköztársaságban pattanásig feszült a helyzet, folyamatos a katonai készültség, és rendre kiújulnak a harcok a határmenti ukrán erők és az oroszajkú szeparatisták között.

Cirko Film

Loznyicának eszében sincs történelemórát tartania arról, mi vezetett a szeparatista területek elszakadásához. Nem idézi fel, hogy a Donbászon eleve a Szovjetunió más területeiről odahurcolt, munkatáborba zárt emberek építettek fel nehézipari létesítményeket. Itt tehát a sztálini „birodalomépítés” különféle károsultjait és áldozatait sodorta egymás mellé az élet, emiatt is bonyolult a kérdés, hogy milyen nép, milyen nemzet tagjainak tartják magukat a helyi lakosok. A Donyeci történetek alapján, akik itt élnek, csak magukra számíthatnak. Mindentől elhagyatva, a semmi közepén csak különalkuk és mindennapi ügyeskedés révén biztosítható a túlélés.

A magára hagyottság mellett az átmenetiség határozza meg a vidék hétköznapjait. Teherautóról indított rakéta rombol le egy panelházat egyik pillanatról a másikra; gránátok semmisítenek meg egy katonai ellenőrzőpontot és az előtte békésen várakozó távolsági busz utasait.

Politikusok, helyi erős emberek, mobiltelefonjukon lógó vállalkozók jönnek és mennek, el-eltűnnek néha. „Megyek haza, de fogalmam sincs, áll-e még a házam” – mondja egy nő a buszon egykedvűen, mint aki hozzászokott a bizonytalansághoz.

Loznyica filmjének szerkezetét a hely szelleme formálja. Ha képlékenyek a határok és törékenyek az egzisztenciák, akkor a történések sem kerekedhetnek történetté. Egy szeparatista katonai osztag parancsnoka, hatvan körüli, baltaarcú nő leparancsolja a buszról az összes férfit, és levetkőzteti őket a donyeci télben. Mi lesz velük? Nem tudjuk, mert a parancsnokot elhívják: német újságíró érkezett, cikket ír a szeparatistákról. Német? Akkor te fasiszta vagy. Nem, nem, szerintem a fasiszták rosszak, próbálja magyarázni tört oroszsággal a szerencsétlen riporter. Ha te nem is vagy fasiszta, a nagyapád az volt, mondja végül az egyik katona, szinte békülékenyen.

A Donyeci történetekből, mintegy mellékesen, megértjük a mostani háborúban hallott, putyini vezérszólam – „a cél a nácitlanítás, a fasiszták leváltása” – hátterét. A kelet-ukrajnai oroszbarát területek felől nézve Nyugat-Ukrajna oroszellenes fellépése „fasizmus”, Ukrajna etnikai sokszínűsége elleni brutális erőszak.

Nem vagyunk olyan helyzetben, hogy erről véleményt tudjunk formálni, azért sem, mert a Donyeci történetek alapján a helyi konfliktusok sokkal bonyolultabbak annál, hogy kívülről meg tudjuk ítélni, mi miért történik. Az orosz propaganda minderre rátesz még egy lapáttal. A film első jelenetében színészeket sminkelnek egy forgatáson. Hamarosan rendezőasszisztens jön értük, és őrmesteri stílusban áthajtja őket egy félig lebombázott térre. Az egyik színésznő helyi átlagemberként nyilatkozik a tévéstábnak arról, hogy az ukránok megtámadták őket.

Cirko Film

Loznyica rengeteg kérdést sűrít bele ebbe a néhány percbe, részben a kézi kamerás felvételek dokumentumszerűsége révén (az operatőr a román új hullám megkerülhetetlen alkotója, Oleg Mutu). A Donyeci történetekhez vagy egy filmbeli filmhez sminkelik a színészeket? Ha a bombázás megtörtént, de az arról készült híradó hazugság, akkor ki a felelős a rombolásért? Hol ér véget a valóság, és hol kezdődik a fikció? Hányan halnak meg a kettő közötti, elmosódott határsávban?

Loznyica végül saját filmje hitelességével szemben is kétségeket ébreszt. Nyilvánvalóan a többségi ukrán álláspont formálta a Donyeci történetek perspektíváját. A szeparatista területek oroszpárti lakói és persze maguk az orosz nacionalisták nyilvánvalóan részrehajlónak, akár konkrétan hazugságnak tekintenék (erről a Guardian kritikusa és volt moszkvai tudósítója is ír). Kívülről nézve azonban a filmben nem a politikai konfliktusok és a területi követelések érdekesek, hanem az igazodni kénytelen átlagemberek elveszettségének, korrupt és kisszerű játszmáinak ábrázolása. A félrevezetés és az ideológiai hadviselés is az elnyomás része, hozzájárul a létbizonytalansághoz. A bombák ezután jönnek.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Kérjük, írja be véleményét!
írja be ide nevét

Legfrissebb a témában

Booking.com

Még több hasonló cikk a témában