Hitler nem hipnotizálta a tömegeket, csak olyasmit kínált nekik, amire

Ezt olvasta már?

Azt akarjuk hinni, hogy a minket körbevevő dolgok állandóak és biztonságosak, pedig a nyugodt hétköznapokat biztosító keretek sokkal törékenyebbek, mint gondolnánk – mondja Laurence Rees, aki díjnyertes dokumentumfilmek és könyvek sorát készítette a nácikról és a második világháborúról, és egy ideig vezette a BBC történelmi műsorokért felelős részlegét. Magyarul most megjelenő könyve a holokausztot mutatja be, a gyűlölet gyökereitől egészen a Harmadik Birodalom összeomlásáig. Számos túlélővel és ex-nácival beszélgetett karrierje során, és interjúnkban azt is elmesélte mi lepte meg legjobban az egykori SS-katonákkal való találkozásban, miért bosszantja, amikor politikusok nácizzák egymást, van-e értelme Putyint vagy Trumpot bármiben Hitlerhez és Sztálinhoz hasonlítani, kiszavazhatja-e egy kultúrnép maga alól a demokráciát, és miért nyomasztó az a felismerés, hogy a zsidók ipari megsemmisítése nem egy nagy döntés, hanem egy hosszú folyamat végeredménye volt?

A tévéműsorokat, könyves kínálatot és a közbeszédet elnézve nem túlzás azt mondani, hogy a mai napig a nácik és Hitler megszállottjai vagyunk. Hitler sokszor úgy jelenik meg, mint egy zseniális szörnyeteg, aki egymaga képes volt egy teljes népet hipnotizálni, mindenkire rákényszerítve őrült vízióit. Lát abban veszélyt, hogy ezzel eltoljuk magunktól az igazán kényelmetlen kérdéseket?

Ez komoly probléma. Tapasztalataim szerint azok, akik naponta nácizzák egymást, nem igazán ismerik a történelmet, csak reflexszerűen dobálóznak a múlt fogalmaival. Természetesen Németországban sem az történt, hogy egyetlen személy hipnotizálta a társadalmat. Hitler egy komplett demokratikus eljárás révén került hatalomra. Valóban népszerű lett, és nem a hipnotizőri képességei miatt, hanem mert egy elvesztett háború, egy gazdasági katasztrófa árnyékában valami olyasmit ajánlott az embereknek, amire vágytak. Ne felejtsük el, hogy az 1930-as években a német választók többsége vagy a kommunistákra, vagy a nemzeti szocialistákra szavazott. Tudatosan szavazták ki maguk alól a demokráciát, hiszen mindkét párt azt ígérte, hogy ha ránk szavazol, felszámoljuk a demokratikus intézményeket.

Tehát, amikor olyanokat hallok manapság, hogy képtelenség, hogy egy kultúrnép Európában önszántából váljon meg a demokráciától, akkor itt van egy nem is túl régi példa a történelemből, amikor ez megtörtént. Csak erről sokkal kényelmetlenebb beszélni, mint az olyan magyarázatokról, hogy jött egy varázserejű őrült, aki az akaratuk ellenére belerángatta valamibe a társadalmat.

Pedig az utóbbi években – különösen a populizmus előretörése, majd Ukrajna lerohanása óta – divat lett párhuzamot vonni a világháborúba torkolló 30-as évek és a mai folyamatok között. Az ilyen összehasonlításokról mit gondol?

Szerintem károsak, mert a jelentéktelenségig koptatják a múltat. Utat nyitnak a történelemből gyártott, leegyszerűsítő mítoszok születésének. A politikusok sokkal jobban tudják használni a mítoszokat, mint a valódi történelmet. Hosszasan tudnám sorolni a példákat, most csak egyet mondok: Churchillnek hatalmas kultusza van Nagy-Britanniában, a mai napig emberfölötti képességekkel bíró vezetőként ünneplik. Nem kérdés, hogy Churchill lenyűgöző dolgot tett 1940 májusában, amikor ellenállt a nyomásnak, és úgy döntött, hogy az elvtelen békekötés helyett tovább harcolunk a németek ellen. Ettől viszont még rengeteg kérdés vethető fel a politikai örökségével kapcsolatban, aminek csak egy része az Indiához való viszonya és a rasszista megjegyzései. A politikusok mindig Churchill idézetekkel dobálóznak, mikor alá akarják támasztani, hogy miért nem szabad soha megalkudnunk. „Nézzék csak a korábbi miniszterelnököt, Neville Chamberlaint, aki egyezkedni próbált Hitlerrel. Churchillben az a nagyszerű, hogy nem egyezett ki, és nekünk sem szabadna soha így tennünk!” – mondják. Ha viszont megnézzük a teljes képet, kiderül, hogy Churchill ugyan tényleg nem egyezett ki Hitlerrel, ám Sztálinhoz már egész máshogy viszonyult, és szemet hunyt a szovjetek általa a háború alatt elkövetett rettenetes bűnök fölött. Tudott róluk, de figyelmen kívül hagyta őket, mert megértette, hogy szovjet segítség nélkül nem tudjuk megnyerni a háborút. Tehát Churchill példája nem azt a leckét tanítja nekünk, hogy sose egyezzünk ki. Ha már valamit, inkább a következő tanulságot vonhatjuk le belőle: gondosan válogassuk meg, kivel akarunk kiegyezni, és ehhez mindig vegyük figyelembe az adott körülményeket. Ilyet azonban senki nem mondana, mert túl bonyolult ahhoz, hogy mítoszt lehessen gyártani belőle.

Ön a filmjeivel és könyveivel arra törekszik, hogy visszaadja a történelem árnyalatait. Lát esélyt arra, hogy az efféle ismeretterjesztés kikezdje a mítoszteremtés és a propaganda hatékonyságát?

Szerintem elég körbenéznünk, hogy megkapjuk a választ erre a kérdésre: nyilvánvalóan esélytelen a küzdelem. Persze próbálom a lehető legjobban végezni a munkám, de ez nem mindig elég, sőt, olykor épp az ellenkező hatást váltja ki. Mondok erre is egy példát: régóta bajom van David Lean Híd a Kwai folyón című filmjével, ami filmként kiváló, de történelmi tévhitek sorát táplálja. Nem a britek tervezték azt a bizonyos hidat, soha nem robbantották fel, hiszen a mai napig látható Thaiföldön, és a japánokkal való kollaboráció sem történt meg ebben a formában, ahogy a filmben látjuk. Mikor a BBC történelmi műsorokat gyártó részlegét vezettem, én is közreműködtem egy nagyszerű dokumentumfilm készítésében, ami ezekről a tévhitekről rántotta le a leplet, bemutatva a valós eseményeket. A BBC műsormenetét összeállító emberek nagyon hálálkodtak nekünk ezért a dokumentumfilmért, mert ennek apropóján ismét leadhatták az eredeti klasszikust, rögtön a mi cáfolatunk után. Ha jól emlékszem, a dokumentumfilmünket kétmillióan nézték, a Híd a Kwai folyónt pedig pedig négymillióan. Végső soron tehát annyit értünk el, hogy csak még többen látták a torzításokat, mintha eleve meg sem próbáltuk volna leleplezni azokat.

Martin Patmore

Az a baj, hogy közben a Híd a Kwai folyón tényleg egészen kiváló film…

Ezt nem is vitatom, ahogy azt se, hogy a probléma évszázadokra nyúlik vissza. Mi mást tudnak az emberek például III. Richárdról, mint azt, amit Shakespeare írt meg róla? Ha egy tévhit egyszer megveti a lábát, kitakarja a valóság árnyalatait. A nácik tudták ezt, ezért gyártottak nagy műgonddal mindenféle hazug és félelmetes mítoszokat a zsidókról. Visszatérve Churchillre: most zajlik a brit közvéleményben egy érdekes folyamat az ő megítélésében, mert létrejött egy mozgalom, amely sürgeti, hogy szembenézzünk az ország gyarmatosító múltjával. Talán annak a néhány történésznek is van ebben pár százaléknyi szerepe, akik már régóta hangsúlyozzák a szembenézés fontosságát. Ennél azonban sokkal fontosabb ok, hogy időnként változik a korszellem és végbemennek kulturális átalakulások. Több ilyet láttam már életem során, a nőkkel való visszataszító bánásmód, vagy a brit társadalomban meglévő rasszizmus terén történtek fejlődések, de nem hiszem, hogy ezek fő mozgatórugója az lett volna, hogy az emberek elolvastak egy történelemkönyvet. Előfordulhat, hogy elolvassa a könyved valaki, aki húsz-harminc évvel később politikus lesz, és esetleg emlékszik még valamire belőle, így hatással lesz a döntéseire is. Jó lenne hinni ebben, de aztán megválasztanak egy Donald Trumpot, ami egy pillanat alatt szertefoszlatja az ilyen reményeket. Két-három éve Amerikában járva találkoztam Trump számos támogatójával, és ijesztő volt, hogy csekélyke ismereteik ellenére mennyire meg voltak győződve az igazukról. Általános tanulságnak tartom: annál biztosabb valaki a saját ítéletében, minél kevesebbet tud a világról.

Egy beszélgetésben ön is vont párhuzamot Hitler és Trump politikai karaktere között, természetesen kihangsúlyozva az alapvető különbségeket is. Akkor mégiscsak van haszna az ilyen összevetéseknek?

Az összevetések lehetnek hasznosak, de nem úgy, ahogy a közéletben dobálóznak velük. Az iraki háború idején amerikai politikusok mondták, hogy Szaddám Huszein egy újabb Hitler. De akkor vajon ki az újabb Churchill és Sztálin? A történelem sosem ismétli így magát. Ezért mindig gyanakvó vagyok, mikor az emberek a történelem által nyújtott leckékről beszélnek. Egyik első tévés munkám és könyvem címe a témában ez volt: The Nazis: A Warning from History, (a könyv magyarul is megjelent A nácik – történelmi tanulságok címen – a szerk.). Mert szerintem a történelem tud intő tanulságokkal, figyelmeztetéssel szolgálni, de ez nagyon más, mintha leckéket adna. Egy kiadó felkért egyszer, hogy írjak egy rövid ismeretterjesztő könyvet arról, milyen leckéket vonhatunk le a múltból. Azt feleltem, hogy rendben, de elég különös könyv lesz, mert három szó fog ismétlődni benne mintegy 30 ezer alkalommal.

És mi volna ez a három szó?

„A dolgok változnak.”

Gondolom, nem rajongtak az ötletért.

Nem igazán, ha jól emlékszem, ezen a ponton letették a telefont. Pedig szerintem tényleg ez az egyetlen lecke, amit leszűrhetünk a történelemből: a dolgok változnak. És ez egyáltalán nem olyan evidens, mint amilyennek elsőre tűnik, mert az emberek többsége úgy akar élni, mintha a dolgok sosem változnának.

Senki nem szeret arra gondolni, hogy egyik napról a másikra meghalhat, összeomolhat az általa ismert társadalmi rend, lerohanhatják Ukrajnát, vagy kitörhet egy nukleáris háború. Azt akarjuk hinni, hogy a minket körbevevő dolgok állandóak és biztonságosak.

Sokakkal volt alkalmam beszélni, akik Magyarországon élték át a második világháborút: magyar zsidók mesélték el, hogy hiába diszkriminálták őket jogilag évek óta, 1944-ig relatíve biztonságban érezték magukat a lengyel vagy az orosz zsidókhoz képest. Aztán pár hét leforgása alatt minden megváltozott számukra: jöttek a deportálások, a haláltáborok és Auschwitz, ahol százezrével haltak meg. A nyugodt hétköznapokat biztosító keretek sokkal törékenyebbek, mint gondolnánk. Erre emlékeztet Ukrajna példája is, és sokan most szembesülnek ezzel életükben először. Pedig a történelem számtalan példával szolgál, csak ezt sokkal nehezebb belátni, mint abba a hitbe ringatni magunkat, hogy van egyfajta biztonság és állandóság az életünkben. Tegyük fel, hogy a polcunkon ott áll egy gyönyörű üvegváza. Csak azért, mert ma reggel, tegnap és az elmúlt tíz évben nem tört össze, nem jelenti azt, hogy valaki holnap nem veri le arról a polcról, és egy szempillantás alatt nem törik szilánkokra. Hiába tudjuk, hogy törékeny, mégis megvan az az illúzió, hogy a váza nem törhet el. Pedig egyetlen mozdulat elég hozzá, és ebből következik egy másik fontos dolog is: milliószor egyszerűbb lerombolni, mint felépíteni valamit. Erre is szemléletes példával szolgálnak az Ukrajnában zajló rettenetes események: szinte percek alatt le lehet rombolni egy várost, de vajon mennyi idő felépíteni egyet?

A történelmet tanulmányozva az is kiderül, hogy a második világháború sem egy nap alatt robbant ki, hanem több éves eszkaláció előzte meg. Ez például nem teszi megnyugtatóbbá a mostani történéseket.

Putyin helyzete egy dologban biztosan hasonlító Sztálinéhoz vagy Hitleréhez: itt van egy ember, aki egy személyben dönthet arról, hogy megtámad egy másik országot. Hitler döntött úgy, hogy megtámadja Lengyelországot, ami a második világháború kirobbanásához vezetett, Hitler döntötte el, hogy megtámadják a Szovjetuniót és elindítják a legvéresebb és legborzalmasabb szakaszát annak a háborúnak, és végső soron Hitler volt felelős a történelemben példátlan módon végrehajtott népirtásért, a holokausztért. Mindez nem jelenti azt, hogy csak rajta múlt, ami történt, hiszen a történelmi folyamatoknak mindig számos összetevője van. De mégis dönthetett, ahogy nyilvánvaló, hogy Putyin döntött úgy, hogy megszállják Ukrajnát. Az elmúlt hetekben látott rettenetes stratégia – a városok bombázása, tekintet nélkül a civil lakosságra –, annak köszönhető, hogy Putyin fatálisan mellényúlt: azt hitte, napok alatt elfoglalhatják Kijevet, amiről hiába derült ki, hogy a történelem egyik legnagyobb katonai tévedése, mégsem fújhat visszavonulót. Oroszországban nagy hagyománya van a keménykezű uralkodónak, nem véletlen, hogy Sztálin is megszállottja volt Rettegett Ivánnak. E felfogás szerint a vezetők lehetnek kíméletlenek és erőszakosak, de nem veszíthetik el az irányítást. Putyin nyilvánvalóan elvesztette az irányítást az ukrán helyzet felett. A világnak így szembe kell néznie azzal a veszélyes képlettel, hogy egy 69 éves autokrata vezető zsákutcába navigálta magát, és fogalma sincs, mit kéne tennie.

ARIS MESSINIS / AFP

Minden lehetséges forgatókönyv borzasztónak tűnik, de egy keménykezű vezető tévedése még végzetesebb eredményre is vezethet, mintha minden a tervei szerint alakult volna?

Igen, hiszen Putyin egyetlen dolgot nem engedhet meg magának: hogy gyengének tűnjön. Ami abszurd, mert közben a nevetségesen hosszú tárgyalóasztalai is mutatják, hogy retteg a haláltól. Ezt az ellentmondást láttuk Sztálinnál és más diktátoroknál is: a nárcizmus eredménye egyfajta halhatatlanság-érzés, közben mégis paranoid módon rettegnek a bukástól és elmúlástól. Putyin azt már bizonyította, hogy inkább végignézi rengeteg ártatlan civil halálát, minthogy gyengének tűnjön. Kirobbantana-e ezért egy nukleáris háborút? Nem tudom. De ha valaki mérlegeli az emberiség túlélési esélyeit a következő száz évre, akkor a 70-es éveibe lépő Putyinnal számolnia kell. Meggyőződésem, hogy a beláthatatlan hatalommal bíró idős emberek sokszor veszélyesebbek, mint gondoljuk.

Érdekes, mert épp a fiatalok radikalizálódását szokták veszélyként emlegetni, mondván, hogy felnőnek olyan generációk, amelyeknek már nincs tapasztalatuk a korábbi borzalmakról. Ön korszakváltásként tekint arra, hogy hamarosan nem lesz több holokauszt-túlélő vagy második világháborús veterán, aki első kézből mondhatná el, mi történt?

Aggasztónak találom ezt a gondolatot, két okból is: a BBC számára régebbi korokról is készítettünk ismeretterjesztő filmeket: a piramisokról, Dzsingisz kánról, bármi egyébről. Igyekeztünk ezeket is ugyanolyan eleven módon bemutatni, mint a második világháborús filmjeinket, de mi magunk és éreztük, hogy ez már a múlt. Egyik gyerekem az iskolából hazaérve megkérdezte tőlem, hogy „Julius Caesar akkor VIII. Henrik előtt vagy után élt?”. Megmosolyogtató, de érthető, hiszen egyiknek sem volt köze az életéhez. Amíg egy történelmi korszak szereplői élnek, addig a relevancia nem kérdés. Sok embert azért érdekel a világháború, mert a szüleik meséltek nekik erről. Én is sok háborús történetet hallottam a szüleimtől, ezért volt különleges számomra, amikor filmesként elkezdhettem beszélni azokkal az emberekkel, akik szintén átélték azokat az időket. Ezért lettem újságíró, nem pedig akadémiai történész, mert az emberekkel akartam beszélgetni. Ha a túlélők meghalnak, akkor a korszakhoz fűződő viszonyunk is megváltozik. Ez lehetőséget ad a szélsőségesebb történészeknek a spekulációkra és ferdítésekre. Könnyebb eszelős könyveket írni a holokausztról, ha senki nem lesz már, aki azt mondhatná: „Ott voltam, és nem így történt.”

És mennyire megbízható az emberi emlékezet? Tanácsos történészként szemtanúk visszaemlékezéseire hagyatkozni, különösen, ha azok évtizedekkel később idézik fel a történteket?

Ez a dilemma végigkíséri a pályámat, rengeteget gondolkodtam rajta magam is. Egy teljes könyvet tudnék írni csak erről a kérdésről, de igyekszem rövidre fogni. Egyrészt érdemes felhívni a figyelmet arra, hogy az egész bűnügyi jogrendszerünk a szemtanúk szavahihetőségére épül. Embereket ítélnek el gyilkosság vádjával tanúvallomások alapján. És a szexuális abúzus áldozatai felé is bizalommal fordulunk, akik olykor sok-sok évvel a bűntény után jelentkeznek. Másrészt nagyon érdekesen működik az emberi memória.

Anyám 45 évvel ezelőtt halt meg, egy kórházban, váratlanul, szörnyű körülmények között, és végig vele voltam az utolsó napokban. El tudnám most mondani annak a három napnak minden apró mozzanatát, de azt képtelen vagyok felidézni, mit ebédeltem két héttel ezelőtt.

Ennek oka, hogy az előbbi egy sorsfordító esemény, az utóbbi pedig hétköznapi rutintevékenység. A kutatások is alátámasztják, hogy a rendkívüli pillanatok mélyebben vésődnek az emlékezetünkbe. Emellett fontos, hogy egy film készítése során mindent megteszünk, hogy ellenőrizzük a visszaemlékezők állításait. Először is megnézzük, hogy a tényleg jelen voltak-e az eseményeknél: fotókat, dokumentumokat böngészünk át, régi ismerősöket keresünk fel, akik megerősíthetik, hogy akkoriban is így mesélték-e a történetet. Ez nagyon sok időbe és pénzbe kerül, amiért – hiába hagytam ott tíz éve – örökre hálás leszek a BBC-nek. Nem hiszem, hogy egy kereskedelmi célú szervezet valaha finanszírozott volna ilyen alapos háttérkutatásokat, ami ráadásul rejtve marad a néző előtt. A dokumentumfilmünket nézve a nézőnek fogalma sincs arról, mennyi munkát igényelt az, hogy biztosak lehessünk a megszólalók szavahihetőségében. Arról meg végképp nem, hogy hány megszólaló nem került bele végül a műsorba, mert nem voltunk elég biztosak abban, hogy igazat mondanak.

Bettmann / Getty Images

Azt értem, hogy a túlélők miért akarták megosztani az élményeiket, de ön számos korábbi nácival is készített interjút filmjeihez és könyveihez. Őket hogy sikerült rávenni, hogy kamera elé üljenek?

Több szempontból is szerencsés voltam. Az egyik – számomra is meglepő – ok épp az volt, hogy angol vagyok, és a BBC-nek dolgozom. Kiderült, hogy az egykori nácik nem szívlelték a német tévét, mert úgy érezték, hogy előítéletes velük szemben. Ráadásul ott volt a gyakran elfeledett történelmi tény, hogy Hitler eredetileg nem is akart háborúzni a britekkel – úgy tervezte, hogy majd szövetségre lépnek. Emiatt sok ex-náci pozitívan állt a britekhez, a BBC reputációja miatt pedig úgy vélték, hogy nem fogjuk kiforgatni a mondataikat. Egy másik szerencsés tényező volt az időzítés: sokan közülük épp nyugdíjba mentek a 90-es évek elején, így nem kellett attól félniük, hogy elveszítik az állásukat, ha megszólalnak. Furcsa most belegondolni, hogy legtöbbjük akkor hasonló korú volt, mint én most, és nekem az járt a fejemben, hogy „Úristen, milyen öregek!”. Ráadásul sokuknak voltak unokáik, akik kérdezgették őket, hogy „Szeretünk titeket, de hogy lehettetek nácik annak idején?”. Úgy érezték, el kell magyarázniuk a dolgot. Ráadásul épp a berlini fal leomlása után jártunk, így először mehettünk forgatni a vasfüggöny mögé, nemcsak Kelet-Németországba, de Magyarországra, Lengyelországba, Oroszországba is. Hirtelen ott hevert előttünk az interjúlehetőségek hatalmas tárháza, ami addig világpolitikai okokból hozzáférhetetlen volt. A körülmények tehát több szempontból is a kezünkre játszottak.

Mit gondol Hannah Arendt híres, ám sokat vitatott kifejezéséről, „a gonosz banalitásáról”, amelyet Adolf Eichman jeruzsálemi peréről írt esszéjében vezetett be a köztudatba?

Mindig is hadilábon álltam a kifejezéssel, bár megértem, mire használhatta.

Én is beszéltem egy Oskar Gröning nevű ex-nácival, aki a háború előtt bankhivatalnok, a háború után pedig egy üveggyár elnöke volt, a háború közben viszont az SS-nél szolgált Auschwitzban. Nála banálisabb emberrel életemben nem találkoztam.

Bizonyos társadalmi körülmények és az ideológiai neveltetése miatt volt pár év az életében, amikor a történelem legnagyobb tömeggyilkosságában működött közre. Mondhatjuk, hogy ő egy banális figura, de amit elmondott arról, hogy miért tette mindezt, egyáltalán nem banálisak, inkább rémisztőek voltak. Rémisztőek abban a tekintetben, hogy mire lehet képes egy ember, aki minden tekintetben hétköznapinak tűnik. Tehát az a tény, hogy egy banális személy követte el ezeket a dolgokat, nem banálissá, inkább rendkívülivé tette a bűnt. Ráadásul számtalan elkövetőre nem illik ez a jellemzés: Hitlert vagy Göringet aligha lehetne banális embernek nevezni. Amikor elkezdtem ex-nácikkal találkozni, magam is meglepődtem, mennyire normálisak tűnnek, talán Hannah Arendt is ezt a benyomását fogalmazta meg így. Mert egy volt SS-tiszttel való találkozás előtt persze én is sok mindenre számítottam, de arra nem, hogy egy megnyerő modorú, kedves fickó vár majd, aki öregkorára egy nagy német autógyárnál dolgozik, vezetői beosztásban. Megdöbbentett az élmény, de ezért is létfontosságú jobban megérteni a történelmet, mert a bűnöző szó hallatán egyből csak olyanok jutnak eszünkbe, akik feltörik a kocsinkat, vagy betörnek a házunkba. Ezek az emberek viszont sosem gondoltak magukra bűnözőként, meggyőződésük volt, hogy a jog és rend oldalán állnak. Az öndefiníciójukkal tehát nem ment szembe, hogy jól nevelt, törvénytisztelő polgárként találkoztam velük, mert ők mindig is így tekintettek magukra, csak egy olyan rendszert szolgáltak, amelynek ideológiája megengedte, sőt, előírta bizonyos tettek végrehajtását, amikre mi bűncselekményként gondolunk. Ha egy épeszű betörőt megkérdezünk, tudni fogja, hogy bűncselekményt követett el. De az általam meginterjúvolt emberek még a háború után sem gondolták úgy, hogy valaha bűncselekményt követtek volna el.

Ha már a szembenézés szóba került, Magyarországon komoly viták vannak ennek elmaradásáról. Az emlékezetpolitikai mismásolás egyik szimbólumává vált a német megszállás áldozatainak 2014-ben állított emlékműve, amely Magyarországot áratlan angyalként ábrázolja, amire lecsap a német birodalmi sas.

Történelmi tény, hogy a magyar hatóságok jelentős része kollaborált a nácikkal. Nem igazán értem, hogy lehet vitatni az ezzel kapcsolatos felelősséget. Nagyon szeretem Budapestet, csodálatos város, de megdöbbentett, amikor ellátogattam valamelyik magyar múzeumba, ahol sok mindent találtam Horthyról, de a holokausztban való szerepe egyáltalán nem merült fel.

Sokakban erős nosztalgia él Horthy Miklós és a nevével fémjelzett korszak iránt.

Talán erősíthette ezt a folyamatot Budapest ostroma is, amiről Magyarországon kívül kevesen tudják, milyen rettenetes volt. Nem vagyok szakértője a magyar történelemnek, de az volt a benyomásom, hogy az ostrom borzalmai, a Vörös Hadsereg rémtettei csak erősítették az áldozatiság érzését Magyarországon, kissé elhomályosítva a zsidósággal szemben elkövetett tettek súlyát. Sokan inkább erre helyezik a hangsúlyt, nem a holokausztra.

A wannseei konferenciát szokás emlegetni, mint a holokauszt kulcsmomentumát, ön a könyvében mégis amellett érvel, hogy nem volt egy beazonosítható pillanat, amikor a döntés megszületett a zsidók ipari kivégzéséről. Ez a gondolat még nyugtalanítóbb, mintha be tudnánk azonosítani egy ilyen találkozót. Hogy jutott el akkor a nácik antiszemitizmusa a „végső megoldásig”?

Szeretnénk úgy gondolni, hogy volt egy ilyen döntés, részben épp azért, mert így teremthetünk mítoszokat. Ki ne szeretné az egyszerű válaszokat? Kezdő újságíró koromban én is gyűlöltem, ha megkérdeztem egy szakértőt valamiről, aki azzal kezdte: ez bonyolult kérdés, hét okot tudok felsorolni. Ha valahol felmerül a holokauszt témája, sokkal jobban hangzik, hogy az egész egy wannseei gyűlésen kezdődött, ahol kitalálták, hogy mindenkit megölnek.

Egyszerű és mitikus válaszokat szeretnénk. Pedig, ahogy az élet sok más területén, itt sem egyetlen nagy döntés, hanem eszkalációs mozzanatok egész sora vezetett a végeredményhez. Szerintem részben épp ez a fokozatosság magyarázza, miért hajlandóak az emberek elfogadni szörnyű embertelenségeket.

Először jön valaki, akinek van egy víziója, mint Hitlernek. A vízió pedig az, hogy a zsidóság egy hihetetlen veszélyes probléma, amivel valamit kell kezdeni, meg kell szabadulnunk tőlünk. Ezt éveken át hangoztatja is, de azt soha nem fejti ki, hogy pontosan milyen formában kellene megszabadulni tőlük. Elég valószínű, hogy a korai években úgy értette: el kell venni tőlük az állampolgárságot, és kivándorlásra kényszeríteni. A „Mi lett volna ha…” kezdetű kérdések nem túl tudományosak, de mégis kijelenthető: ha a háború előtt megtartott eviani konferencián hajlandóak lettek volna nagyszámú német zsidót befogadni más országok, akkor ők nem halhattak volna meg a holokausztban. Persze a nácik által lerohant Lengyelországban élő több millió zsidó helyzetét ez sem oldotta volna meg. Erre viszont ott volt 1940-ben az úgynevezett Madagaszkár-terv, aminek keretében az afrikai szigetre hajóztatták volna a lengyel zsidókat. Valószínűleg ott is rengetegen meghaltak volna, de jóval lassabban. Ez a „megoldás” nagyon hasonló ahhoz, amit Sztálin művelt a háború idején, amikor teljes közösségeket telepített át a kietlen szovjet területekre, a krími tatároktól a kalmükökön át a csecsenekig. De a nácik végül újabb fázisba léptek, amiért elsősorban a briteket hibáztatták. A Madagaszkár-megoldást ugyanis arra alapozták, hogy 1940 nyarán békét kötnek Nagy-Britanniával, ám Churchill erre nem volt hajlandó, ami Hitlert meglepte. Így újabb „probléma” előtt álltak. Ezt egyre fokozódó döntések sorozata követte, végül egy olyan „megoldásnál” kötve ki, amit szerintem az elején maguk sem tudtak volna megjósolni. Mégis ide juttatta őket végül az eredeti vízió és az állami szintre emelt, éveken át érlelt gyűlölet. Így jöttek létre az ipari szintű halálgyárak, amik lényegileg különböznek a Madagaszkár-megoldástól vagy a sztálini kitelepítésektől. Ezért gondolom, hogy a holokauszt egyedülálló bűncselekmény az emberiség történetében. Mert nem tudok más példát, hogy valakik azt mondták volna: kiirtunk egy teljes népcsoportot, több millió embert, egy belátható időkeretben, mechanizált eszközökkel, és ennek most azonnal nekiállunk.

Persze ez az egyediség nem kissebbíti a sztálini Szovjetunió, vagy bármelyik másik rezsim által elkövetett bűnöket.

Természetesen, egészen obszcén volna összemérni egy varsói gettóban éhező zsidó kisfiú és egy Szibériában haldokló kalmük gyerek szenvedéseit. Eszembe nem jutna olyat állítani, hogy Sztálin tulajdonképpen jobb volt, mint Hitler, de akkor is fontos tisztázni: a kettejük által elrendelt rémtettek koncepcionálisan különböztek egymástól, és a holokauszt ilyen értelemben egyedülálló bűncselekmény a történelemben.

Laurence Rees új könyve, a Holokauszt – A gyűlölet gyökereitől a Harmadik Birodalom bukásáig a Libri kiadónál jelent meg.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Kérjük, írja be véleményét!
írja be ide nevét

Legfrissebb a témában

Még több hasonló cikk a témában