Forró háborúban kell a leghidegebb fej

Ezt olvasta már?

„Egy államférfi szívének a fejében kell lennie”

Napóleon ezen mondása különösen igaz napjainkban, amikor az azonnaliság és a képek uralma, az érzelmi-alapú kommunikáció és a közösségi média rendkívül nehéz helyzetbe hozza a döntéshozókat. Ha akad is közöttük olyan, aki esetleg hosszabb távú, realista külpolitikát folytatna, óriási ezzel szemben a közvélemény nyomása. Ami ráadásul ingatag. Ugyanazok a nyugati tömegek, akik tegnap ukrán zászlókat lengetve keményebb fellépést sürgettek Kijev mellett, holnap – ha Putyin elnök mondjuk pontosítaná, hogy első körben az ő fővárosaikra irányulnak az orosz atomrakéták – hirtelen békeszeretettől átitatva a mielőbbi megegyezésért lennének kint az utcán,

netán az immár túl harciasnak ítélt NATO felszámolását skandálnák.

Követő magatartással a politikai vezetők zsákutcába kényszeríthetik magukat. Amikor mellüket döngetve az ukrán lobogó színeibe öltöztetik hivatalaikat, városaikat, internetes profiljukat, később nehéz eladni, ha történetesen – a terepen kialakult erőviszonyok függvényében vagy éppenséggel az atomháború elkerülése végett – Ukrajna kettéosztásáról, feldarabolásáról kell, hogy tárgyaljanak. Viszont a tétek nagysága most bizonyos fokig kordában tartja a túlbuzgón teátrális megnyilvánulásokat. Az első pár nap megkapóan lelkes, ám hajmeresztően balga verbális kilengéseit követően az orosz nukleáris erők magasabb készültségbe helyezése látványosan lehűtötte a kedélyeket. Legalábbis a felsőbb döntéshozók körében. A nyugati, elsősorban az amerikai vezetők – e sorok írásáig – többnyire óvatosan viselkednek.

Már nem azt hangsúlyozzák (mint az első napokban a brit és francia miniszterek), hogy a mostani konfliktus orosz-NATO összecsapásba torkollhat, hogy „a NATO nukleáris szövetség, nem is mondok többet”. Ehelyett a nyugati diplomaták többsége most ellenáll az ukrán vezetés – saját szempontjából persze érthető – törekvésének, amivel próbál közvetlenül, katonailag belesodorni a háborúba bennünket. Az Egyesült Államok egyértelműsítette, hogy repülési tilalmi zóna bevezetéséről szó sem lehet (ez ugyanis közvetlen kontaktusba hozná a NATO, illetve az orosz erőket), s ha közvetlenül neki kellene átadnia, akkor ő inkább nem küld Ukrajnának lengyel MiG-eket. Washington és Moszkva között pedig végre újraélesztették a forró drót kapcsolatot, a nukleáris „félreértések” megelőzésére.

Remélhetően ez a racionalitás kitart, esetleg még kettő, a jövő szempontjából fontos területen is megmutatkozik majd. Egyrészt a háborút megelőző szakaszban elkövetett hibáink számbavételekor – nem önostorozás vagy relativizálás céljából, hanem iránymutatóként a tárgyalásokhoz. Másrészt a nyugati válaszlépések kalibrálásához van szükség a pillanatnyi hangulati elemektől független ítélőképességre:

rövid távon az eszkalációt megakadályozandó, hosszú távon a bumeránghatás elkerülése érdekében.

Ne öngólokat rúgjunk magunknak

A mostani nyugati válaszlépések között meg kell különböztetni a védekező-elrettentő, illetve a büntető-kényszerítő típusú intézkedéseket. Biztonságunk szempontjából az első típus alapfeltétel, s az eddigi döntések kifogástalanok e téren: az Atlanti Szövetség keleti végeinek látványos és egységes megerősítése azt a jelzést küldi, hogy bármilyen NATO-terület elleni támadás értelmetlen, esélytelen. Innentől kezdve viszont az a kérdés, mi a célunk: hogy a harcoknak mielőbb vége legyen, s a konfliktus tárgyalásos útra terelődjék, vagy hogy a putyini rezsimet így vagy úgy, de térdre kényszerítsük, még akkor is, ha ezért jóval több ukrán vérnek kell is folynia, s az eszkaláció is benne van a pakliban. Büntető-kényszerítő intézkedésekre mindenképp szükség van, ám ezek palettájáról a nyugati vezetők a célok függvényében válogathatnak.

Jelenleg a leginkább rizikós vetület az Ukrajnának címzett fegyverszállítmányok ügye. Lenyűgöző mennyiségű nyugati fegyver ömlik az országba, amit Moszkva most nyilvánvalóan a saját katonái elleni közvetlen fenyegetésként értékel. Az amerikai külügyminisztérium harmadik embere, Victoria Nuland azzal az indoklással sürgette a fegyverszállításokat, hogy „nagyon véres háború legyen ez Oroszország számára”. Az orosz tankokat házilag készített Molotov-koktéllal váró ukrán ellenállók képeit látva nehéz azt mondani, hogy nem adunk nekik páncéltörő rakétákat. Ám a dolog ettől még felvet gyakorlati és morális problémákat.

Minél több fegyver jut ugyanis a konfliktuszónába, annál tovább húzódik a vérontás.

Eközben mi saját lelkiismeretünket nyugtatgatjuk azzal, hogy támogatjuk a – pont általunk régóta irreális célok felé terelt – ukránokat, egyúttal az ő bőrükön gyengítjük Moszkvát, s bónuszként felpörgetjük a hadiiparunkat. Viszont félő, hogy egyúttal távolibbá és nehezebbé tesszük a lényegi tárgyalásokat.

Ami az Európába irányuló orosz gázszállításokat illeti, szövetségesei függőségét Amerika régóta kifogásolja. Biden még alelnökként épp Ukrajnában mondta: Washington az Északi Áramlat 2 vezetéket „elfogadhatatlannak” tartja. A már említett Victoria Nuland pár héttel ezelőtt Berlin döntését meg sem várva jelentette ki, hogy egy Ukrajna elleni orosz támadás esetén a vezeték blokkolva lesz – miközben saját bevallása szerint is még éppen folyt a németek „erőteljes meggyőzése”. Berlin most végül valóban blokkolta az új vezetéket, ám – bár nem zárja ki – egyelőre nem hajlandó szankció alá vonni az orosz energia behozatalt. Ennek a helyzetnek két olvasata van. Első ránézésre nincs is ékesebb bizonyíték a függőségből adódó kiszolgáltatottságra. Ám az sem kizárt, hogy a kölcsönös függőség feszültség esetén inkább amolyan fékként hat, s innen nézve akár épp ez lehet az eszkaláció elkerülésének egyik biztosítéka.

A hangsúly itt egyértelműen a „kölcsönösségen” van. A mostani szankciók tervezése során ugyanis szembetűnő az európai és az orosz gazdaság szoros egymásra utaltsága, egymást szervesen kiegészítő jellege. S nem csupán energia ügyben. Az európai autógyártóknak és repülőiparnak például már most fáj a feje, hogy mit tesznek, ha az orosz nyersanyagokat tartósan nélkülözniük kell. Obama alelnökeként Biden az uniós Oroszország-szankciók kapcsán azzal dicsekedett: „az európaiak nem akarták, de mi úgy rájuk könyököltünk, hogy kénytelenek voltak bevezetni őket”. Most részben más a helyzet: a korábban amerikai hóbortnak, kontraproduktívnak tartott szankciópolitikát immár az EU is előszeretettel lépteti életbe. Főleg persze azért, hogy tehetetlenségét maszkírozza, s mert a közvélemény előtt „valamit” tenni kell. Ráadásul később – miután Moszkva a terepen eléri vagy sem, amit akart – a tárgyalásokban a szankciók esetleges feloldása is alku tárgya lehet.

A következő utáni lépés

A Nyugat számára ez pedig igencsak sürgős volna: nem elég, hogy az ilyen erősségű szankciók neki is fájnak (különösen Európának), de ráadásul azt a forgatókönyvet valószínűsítik és gyorsítják, ami az itteni geopolitikai elemzők rémálma.

Tudniillik remek alkalmat kínálnak a „megszankciózottak” csoportjának összefogására.

Itt természetesen Kína magatartása áll a figyelem középpontjában. Peking mesterien lavíroz a béke galambja szerepben, ám egy pillanatig sem kétséges, hogy politikai-stratégiai értelemben inkább Moszkvával érez közösséget. Jelenleg ők a két úgynevezett revizionista hatalom, akik megkérdőjelezik az Amerika által vezetett nemzetközi rendet. Az utóbbi években nyilatkozatok sorát adták ki együtt ennek jegyében – legutóbb február elején, épp a NATO keleti terjeszkedését nehezményezve. Elvi alapú közeledésüknek nagyon is konkrét lökést ad a nyugati szankciópolitika, legyen szó akár fegyverekről, akár energiáról, akár – mint jelenleg Oroszország esetében – a globális nemzetközi átutalási rendszerről, a SWIFT-ről való lekapcsolásról.

Ezzel épp az ellenkezője történik annak, mint ami a Nyugat szempontjából hosszú távon, globális mércével, ideális lenne/lehetett volna, tudniillik Kína körbekerítése egy orosz-európai-amerikai partnerség által. Bármily vadul hangzik is ez most, pár évvel ezelőtt az EU-Moszkva stratégiai összjáték mind európai (különösen francia), mind orosz (legalábbis Putyin elnök első két mandátuma alatt) oldalon elképzelhető, sőt kívánatos opció volt. Az Egyesült Államok azonban kategorikusan ellenzett minden orosz-európai közeledést, s egyebek közt ezt megakadályozandó tartotta melegen a NATO további bővítésének kérdését. Ám mint azt Kishore Mahbubani írta a 2020-as év egyik geopolitikai bestsellerében, Washington prioritása könnyen változhatott volna: „Azt gondolom, hogy Oroszország Amerika kulcsfontosságú partnerévé válik majd, amikor az Egyesült Államok és Kína közötti geopolitikai vetélkedés tovább élesedik”. Ehhez azonban, állapította meg,

be kell fejezni az Oroszország gyengítését célzó politikát, különös tekintettel a NATO keleti bővítésére”.

Most viszont nemhogy az együttműködés lehetetlenedik el, de az Egyesült Államok első számú stratégiai célja kerül veszélybe. Nevezetesen annak megakadályozása, hogy a két vele ellenséges, revizionista – egyébként egymással szemben is gyanakvó – hatalom esetleg még szorosabb szövetségre lépjen.

Az írás a szerző saját szakmai véleményét tartalmazza, s nem feltétlenül tükrözi a Foreign Policy Research Institute, valamint a Portfolio szerkesztőségének álláspontját.

EZ ITT AZ ON THE OTHER HAND, A PORTFOLIO VÉLEMÉNY ROVATA.

Ha hozzászólna a témához, küldje el meglátásait a címre. A Portfolio Vélemény rovata az On The Other Hand. A rovatról itt írtunk, a megjelent cikkek pedig itt olvashatók.

Címlapkép: Getty Images

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Kérjük, írja be véleményét!
írja be ide nevét

Legfrissebb a témában

Booking.com

Még több hasonló cikk a témában