“El kell kerülnünk, hogy ukrajnai menekültek sátorozzanak a játsz

Ezt olvasta már?

Több százezer menekült érkezett már Ukrajnából Magyarországra, ám sokan nem szerepelnek a menedékkérők nyilvántartásában, mert egyelőre turistaként tartózkodnak nálunk – nyilatkozta a 24.hu-nak Győri-Dani Lajos, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat ügyvezető alelnöke. Egyebek mellett arról beszélgettünk, hány napig volt káosz a határátkelőknél, meddig tarthat ki az adományozók lelkesedése, de elárulta azt is, mi lesz az elkövetkező hetekben a válságkezelés legégetőbb problémája, amit mindenképpen meg kell oldanunk.

Mikor tudta meg, hogy elindultak az orosz tankok?

Ugyanakkor értesültünk hivatalosan, mint bárki más.

Ez mit jelent?

Nem hivatalosan is ugyanakkor értesültünk, viszont nem ért minket váratlanul. Arról van szó, hogy egy háborús kockázatra nem a támadás megindulásának pillanatában kell megkezdeni a felkészülést, hanem korábban.

És ezt megtették?

Megtettük. Már napokkal az invázió előtt készültünk rá, hogy le kell majd települnünk a határra, feltérképeztük a beregsurányi átkelőt, több emberünk is próbálta kiválasztani azokat a helyszíneket, ahol várhatóan dolgozni fogunk.

De honnan tudták, hogy megindul az orosz támadás?

Ez a dolgunk. Egyébként nyilvánvaló volt, hogyha egy ekkora létszámú hadsereg állomásozik egy határszakaszon, előbb-utóbb át fogja azt lépni. Előfordult már korábban egy-egy árvíznél, hogy felkészültünk egy esetleges gátszakadásra, és örültünk, ha mégsem következett be a katasztrófa. Az a dolgunk, hogy veszélyhelyzetben készenlétben legyünk.

Kaptak fülest akár a külügytől, akár a honvédelmi tárcától?

Nem, és ez így van jól.

Marjai János / 24.hu

Miért, nem lett volna jobb napokkal korábban értesülni erről?

Abban a pillanatban, ha minket a külügy vagy a különböző szolgálatok informális úton értesítenének arról, hogy a saját, nem nyilvános információik szerint megindulhat egy háború, azzal bevonnának minket egy olyan informális körbe, amelyben nincs semmi keresnivalónk.

Miért nincs?

Több okból. Például azért, mert nyilvánvalóan azonnal ránk is vonatkozna egy titoktartási kötelezettség, márpedig ezt egy humanitárius szervezet nem vállalhatja. Gondoljon bele: biztosan tudnánk, hogy megkezdődik egy katonai offenzíva, de elhallgatnánk az emberek elől. Ez egy segélyszervezet számára vállalhatatlan. Másrészt, ha mi kapunk titkos információkat, akkor nekünk is informálnunk kellene az állami szerveket, ám onnantól kezdve a mi státuszunk megváltozna a terepen. Ha kiderülne rólunk, hogy bármely kormányzati szervnek információkat szolgáltatunk, onnantól ránk már nem karitatív szervezetként tekintenének a terepen, márpedig a bizalom a segítő munka egyik legfőbb pillére.

Másképp működnek most, mint békeidőben?

Teljesen. Egy humanitárius katasztrófa minden karitatív szervezet életét egyik pillanatról a másikra felborítja. Pedig bőven van feladatunk békeidőben is, de most átmenetileg az összes erőforrásunkat és kapacitásunkat a menekültválság kezelésre fordítjuk. Ilyenkor katasztrófa-üzemmódba kapcsolunk, és egy időre megváltozik a vezetési struktúra is. Visszaveszünk a mátrixszerű irányításból, kevésbé leosztottak a feladatok, kicsit katonásabban működünk.

És ilyenkor ki a nagyfőnök?

Nyilván az ügyvezető alelnök veszi át a főparancsnokságot, vagyis én. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy néhány napig nagyon fontos az egyszemélyi irányítás, ilyenkor az összes információ hozzám fut be. Az első napokban nem volt olyan megbeszélés, ahol egyszerre ne telefonoztam vagy e-maileztem volna egy tárgyalás közepén is. Aztán, ahogy a rendszer alkalmazkodik a rendkívüli helyzethez, az egyes területek vezetését ismét átveszik a kollégáim.

A katasztrófák kezelésének megvannak az egyes fázisai. Az első a káosz. Ez itt meddig tartott, és mikortól lehet azt mondani, hogy a rendszer fölállt és működőképes lett?

A határokon a harmadik napra szűnt meg a káosz, és alakult ki az a rendszer, amiben már mindenki tudta, hogy mi a dolga. Akkorra sikerült felszámolni a katasztrófaturizmust, kialakultak a fix segítőpontok, kijelölték a szállásnyújtó és az adminisztratív ellátásoknak a helyszínét, működési módját. Ezt a három napot gyakorlatilag nem lehet megúszni.

Amikor mindenki odaszalad a helyszínre és azonnal segíteni akar, akkor természetes egyfajta kaotikus állapot, hiszen szinte egymásba érünk. Aztán eljön az a pont, amikor az irányításra hivatott szervek át tudják látni, hogy ki van a terepen, ki mit tud csinálni, milyen képességekkel rendelkezik, mire használható – és elosztják a feladatokat.

Ehhez bizony kell ennyi idő.

Mikorra alakult ki az a koordinált működés, amikor a civilek, az önkormányzatok és az állami szervek már összhangban dolgoztak?

Nagyjából öt-hat napra van szükség, mire a koordinált működés hatékonnyá válik. Ezalatt megszületik a „terepi szabályozás”, ami alatt azt értem, hogy az informális munkamegosztást felváltják az egymás közötti megállapodások. Arról például már az első nap megegyeztünk, hogy az egyes karitatív szervezetek melyik határállomáson dolgoznak. Beregsurány a miénk, Barabás a Katolikus Karitászé, Lónya a Magyar Vöröskereszté, Záhony a reformátusoké, Tiszabecs pedig a baptistáké. Miután a harmadik-negyedik napon már látható volt, hogy ki mire képes a saját területén, onnantól kezdve besegítettünk egymásnak. A segélyszervezetekhez képest a helyi önkormányzatok jóval nehezebb helyzetben vannak, nem készülhettek fel, hiszen korábban soha nem kellett ilyen feladatokat ellátniuk. Őket a hatóságok vezénylik, erejükhöz képest próbálják végrehajtani a meghatározott feladatokat. Egyébként a hatékony kommunikációs rendszer kialakításához is kellett négy-öt nap, nálunk például addigra állt föl az a stáb, amely átvette tőlem a beérkező telefonok és emailek kezelését.

Marjai János / 24.hu A beregsurányi határátkelőnél várakozó menekültek 2022. február 28-án.

Mennyit csökkent az első napokhoz képest az email-forgalma?

Az első napokban 500–700 emailt kellett elolvasnom, tegnap már csak 70–80-at. Egyébként a központi email-címünkre mostanában napi ezernél is több levél jön. Az elektronikus levelet használjuk fő kommunikációs csatornaként, ha valaki telefonon jelentkezik, őt is próbáljuk az írásos kommunikáció felé terelni. Egyébként, amióta beszélgetünk, kaptam nagyjából tíz telefonhívást, ennyiszer rezgett az okosórám. Később mindenkit visszahívok, de amíg velük beszélek majd, azalatt kapok újabb húsz hívást, és gyakorlatilag ez a versenyfutás megy egész nap.

Sokkal többet kell dolgoznia háborús időkben?

Ami a munkaidőt illeti, nyilván többet kell dolgozni, reggel hatórás kezdéssel nagyjából este 11-ig tart a munkanapom. Csakúgy, mint az irányításban résztvevő kollégáimé.

Hányan vannak?

Tíz emberről van szó.

Van neve a csapatnak?

Nincs, de nyilván az lenne a legpontosabb megnevezés, hogy a szervezet operatív törzse. Fel van osztva, hogy ki felel az egyes területekért: a szállásnyújtásért, a határállomáson történő munkáért, a logisztikáért, a kommunikációért, a kampányokért, a felajánlásokért és így tovább. Egy segélyszervezetnél a legszűkebb csatorna az irányító menedzsment, épp ezért kulcsfontosságú ezeknek a kollégáknak a regenerációja, úgyhogy nem engedem, hogy bárki hősködjön, és nulla–huszonnégy órában, vérben forgó szemekkel dolgozzon. Aki ma nem hajlandó pihenni, az holnap összeomlik.

A kívülállónak úgy tűnik, hogy a menekültválság kezelésében a civil szervezetek és az önkormányzatok viszik a prímet, az állam csupán a feladatok finanszírozásából veszi ki a részét. Valóban így van?

Sokkal árnyaltabb a kép. Először is az állam konkrét feladatokkal bízza meg a segélyszervezeteket, és ehhez rendeli a forrást is. Másrészt rengeteg olyan feladat van, amit sem az önkormányzatok, sem a civilek nem tudnak megoldani. Ezek jó része olyan háttérfeladat, amiket állami szervezetek, hatóságok látnak el. Mondok egy példát. Gyakran érkeznek úgy családok, hogy csak a szülőknek van úti okmányuk, a gyerekek személyazonosságát csak a keresztlevelükkel tudják igazolni. Erre a problémára például rendkívül gyorsan reagáltak az állami szervek, és lehetővé tették a keresztleveles határátlépést. Én azt látom, hogy az állam által kiosztott feladatokat a rendőrség, a katasztrófavédelem, az idegenrendészeti főigazgatóság és a különböző hatóságok komoly erőbedobással végzik. A pályaudvarokon például a legtöbbször a katasztrófavédelem emberei segítenek azoknak a menekülteknek, akiknek nincs hova menniük, ők szervezik az elsődleges szállásnyújtást.

És hova viszik őket?

A katasztrófavédelem rengeteg szálláshelyet bérelt ki a munkásszállóktól kezdve a panziókig, ahová buszokkal szállítják a menekülteket a pályaudvarokról. Naponta három-négyezer ember elhelyezéséről gondoskodnak.

Talán nem kellene annyi szálláshelyet bérelni, ha nem zárták volna be az elmúlt években a kiskunhalasi, a debreceni vagy a bicskei befogadó állomásokat, nem?

Ekkora menekülthullámnál nem sokat érne a bezárt befogadó állomások újranyitása. Jelenleg két ilyen állomás működik az országban – Balassagyarmaton és Vámosszabadiban –, és békeidőben ezeknek bőven elegendő a kapacitása.

Ha most is működne még az összes korábbi létesítmény, akkor is muszáj lenne bérelni szállást a menekülteknek. Eddig már több százezer ember jött át Ukrajnából, és nagyon sokan közülük nem szerepelnek a menedékkérők nyilvántartásában, mert egyelőre senkitől nem kértek segítséget.

Mohos Márton / 24.hu Menekültek a Nyugati pályaudvaron 2022. február 28-án.

Ők hol vannak?

Kivettek egy lakást vagy egy szállodai szobát, tehát még a saját pénzükből élnek. De az el fog fogyni néhány héten belül. Számunkra egy kegyelmi állapot, amíg ellátják saját magukat, de ez megváltozik majd, amikor már nem lesznek erre képesek.

Hány olyan menekült lehet most az országban, akiket nem regisztráltunk?

Csak becslésünk van: százezernél is többen lehetnek, akik Ukrajnából érkezve egyelőre nem menekültként, hanem hivatalosan turistaként – három hónapig érvényes uniós turistavízummal – tartózkodnak Magyarországon.

A budapesti hotelek tele vannak ukránokkal, de nálunk már jelentkeztek a szállodások azzal, hogy a vendégeik jelezték, nem fogják tudni sokáig fizetni a szobákat.

Hova menjenek?

Hát, ez hamarosan egy nagyon komoly megoldandó feladat lesz. Most az történik, hogy mindenki próbálja felmérni a szálláskapacitásait. Mi is vizsgáljuk, hogy a szociális intézményeinkben hány helyet tudunk fölszabadítani. Ez a máltaiaknál talán egy ezres nagyságrend lehet, úgyhogy szükség lesz az összefogásra.

Hányan maradhatnak a menekültek közül hosszabb ideig nálunk?

Úgy számolunk, hogy egy nagyjából százezres létszámban maradhatnak nálunk tartósabban. Például azért, mert közel harmincezer, munkavállalási engedéllyel rendelkező ukrajnai állampolgár tartózkodik már egy ideje életvitelszerűen Magyarországon, ők jórészt multinacionális vállalatoknál dolgoznak. Most a családjuk is ide fog jönni, vagy már itt is van.

Marjai János / 24.hu

Ők aligha akarnak továbbmenni Nyugatra.

Nincs rá okuk. Van munkájuk, valamilyen szintű egzisztenciát is teremtettek már maguknak Magyarországon. Csak akkor mennének tovább, ha nem tudják biztosítani maguknak hosszú távra a lakhatást.

És mi lesz azokkal, akik hivatalosan menedékkérőkként most munkásszállókon és panziókban húzzák meg magukat?

Régi tapasztalatunk, hogy az első hetek a megnyugvás időszakát jelentik, ilyenkor elfogadják, sőt megköszönik az emberek, hogy leveszünk a vállukról minden felelősséget, megoldjuk az összes problémájukat. Ez az állapot nagyjából két hétig tart. Utána a legtöbben szeretnék visszakérni a felelősségeiket, szeretnék újra kézbe venni az életük irányítását. Ha már látnak maguk előtt perspektívát, akkor a döntéseik, cselekvéseik is azt jelzik, hogy tovább tudnak lépni a szorult helyzetükből. Ez azt is jelenti, hogy idővel más típusú segítséget várnak el, mint amikor átlépték az országhatárt. Erre mi is számtalan eszközzel készülünk. Tehát már nem gulyáslevest adunk nekik tányérban, hanem olyan egységcsomagot állítunk össze, ami a kezükbe adható, és egy hétig nekik kell megoldaniuk belőle az étkezést. Vagyis miközben gondoskodunk a menekültekről, minél hamarabb segíteni kell őket abban is, hogy visszavehessék az irányítást az életük fölött. Ha ezt nem adjuk vissza, akkor a legtöbben továbbállnak vagy hospitalizálódnak. Utóbbiakat évekig nekünk kell ellátni, mert nagyon nehezen lesznek kimozdíthatók egy táborból vagy egy közösségi szállásról.

Akadnak olyan menekültek, akik máris mennének vissza?

A töredékük. Inkább az jellemző, hogy akik Kárpátaljáról Magyarországra jártak át naponta dolgozni, most megpróbálják folytatni az ingázást.

A mostani menekültválságban a máltai szeretetszolgálat az első naptól fogva részletesen beszámol a tevékenységéről. Emlékszem rá, hogy a 2015–16-os menekültválság idején a szervezet ugyanilyen intenzíven tette a dolgát, ám akkor sokkal visszafogottabb volt a kommunikációja. Ennek mi az oka?

2015-ben olyan emberek érkeztek Magyarországra, akik már korábban átlépték a menekülési pontot. Ez azt jelenti, hogy a hazájukból elindulva az első biztonságos országig menekültnek számítanak, ám onnan továbbindulva már nem az életüket mentik, hanem jobb lehetőségeket keresnek.

Ha valakinek ég a háza, addig megy, amíg már nem égetik a lángok, onnan figyeli, ahogy elalszik a tűz, és akkor visszamegy. Ha valaki mégsem megy vissza, az azt jelenti, hogy menekültként nem kapta meg, amire szüksége lett volna. Ez nem az ő hibája, így érthető, ha továbbindul, de ez akkor már egy migrációs folyamat.

A magyar határon viszont most csak menekülők vannak. A kettő között egyébként nekünk csupán érzelmi különbség van, a feladatunk ugyanaz.

Értem, de kikerülte a kérdésemet.

Kozma Imre atyának van egy nagyon fontos mondása, amit mi is gyakran ismételgetünk: nekünk nincs politikai álláspontunk, hanem keresztény küldetésünk van. Ennek ellenére sokszor fogalmazódik meg velünk szemben az az igény, hogy politikai állásfoglalásokat tegyünk le az asztalra. Nem tettünk ilyet sem 2015-ben, sem most. Az a különbség a két szituáció között, hogy 2015-ben nagyon nehéz volt nem politikai állásfoglalások mentén megnyilatkozni, míg ez most sokkal egyszerűbb. Személyes állásfoglalása persze mindannyiunknak van, de egy karitatív keresztény szervezet nem tehet ilyet, mert abban a pillanatban valaki felé fordul, másvalakitől pedig elfordul. Nekünk az a dolgunk, hogy a magyar–ukrán határon az egész társadalmat tudjuk képviselni. Ezt tettük 2015-ben Röszkén, és ezt tesszük most Beregsurányban is.

Marjai János / 24.hu A Magyar Máltai Szeretetszolgálat adománygyűjtése Beregsurányban 2022. február 28-án.

Ha jól értem, amit mond, a munkájuk kommunikációját – így annak intenzitását is – az is befolyásolja, hogy mindenképpen szeretnék elkerülni a nyílt politikai állásfoglalásokat.

Ez így van. Az a célunk, hogy a mindenkori kommunikációnk a küldetésünkre vonatkozzon, és soha ne lehessen összekeverni egy politikai állásfoglalással.

Példák hosszú sora bizonyítja, hogy most tényleg megmozdult az ország, sokan és nagyon intenzíven segítenek a menekülteknek. Fenn lehet-e tartani hosszú távon ezt a lelkesedést? Van erre praktika?

Ez a lelkesedés teljesen természetesen csökkenni fog. Ha egy focimeccs 90 percig tart, akkor a B-közép még az utolsó percben is lelkesen szurkol. Ám ha egy mérkőzés 500 percig tartana, akkor hazamenne vagy elaludna a nézősereg.

A magyar társadalom lelkesedése is le fog lohadni, kevesebb lesz az önkéntes, csökkennek majd az adományok. Amit az emberek oda tudnak adni a menekülteknek, azt ezekben a pillanatokban adják oda. Ezért nagy egy segélyszervezet felelőssége, hiszen mi pontosan tudjuk, hogy a válság nem ér véget néhány héten belül.

Tisztában vagyunk vele, hogy hamarosan nem a menekültek fogadása lesz a fő feladat, hanem az itteni beilleszkedésüknek, a mindennapi életüknek a segítése. Azt is tudjuk, hogy a felajánlások, a támogatások mértéke csökkenni fog, fel kell készülnünk egy hosszútávú feladatra úgy, hogy a jelenlegi mértékű társadalmi támogatás legfeljebb három hónapig fog kitartani.

Mondana példát a hosszútávú felkészülésre?

Most például az összes raktárunkat feltöltjük a beérkező adományokkal, csak a szükséglet szerint viszünk ki belőle a terepre. Ezekre az adományokra fél év múlva sokkal nagyobb szükség lesz, mint ebben a pillanatban. Ha ma jelentkezik egy cég, és azt kérdezi, mire adjon támogatást, akkor most már azt mondom, hogy lakhatásra, magyar nyelvoktatás finanszírozására vagy iskolai kezdőcsomagra a gyerekeknek.

Mennyi időre lehet elég a most beérkező sokféle adomány?

A jelenlegi helyzetben az eddig beérkezett pénz- és tárgyi adományok egy féléves, bizonyos területeken akár egyéves működés lehetőségét is megalapozták. Ez persze változhat, ha többszöröződik a menekülők száma.

Mik az aktuális számok?

A Magyar Máltai Szeretetszolgálathoz – a különböző állami támogatásokat nem számolva – eddig összesen közel 600 millió forint pénzadomány, és ennél is nagyobb, nagyjából egymilliárdos tárgyi adomány érkezett. Állami támogatásból két nagyobb csomagot szavazott meg a kormányzat, ez szervezetenként 500 millió forintot jelent, és 200 milliót kapunk a Hungary Helpsen keresztül is kifejezetten a határon túli feladatok ellátására. Ez utóbbi már meg is érkezett hozzánk, az 500 millió forintról pedig már megkötöttük a szerződést. Jelenleg nem a pénz jelenti a szűk keresztmetszetet.

Hanem a szálláshely?

Aktuálisan leginkább az. De vannak még megoldandó kérdések bőven: elegendő-e az egészségügyi rendszer kapacitása a menekültek tartós ellátására, milyen dokumentumokkal kell ellátni ezeket az embereket, ki fogja kiváltani a gyógyszereiket, hova járnak majd iskolába a gyerekeik és így tovább. Hétről hétre új problémákba fogunk beleütközni, viszont pontosan prognosztizálható, hogy mik lesznek ezek.

Nagyon sok lesz az egyedi probléma is, nem?

De igen, viszont ezek általában nagyobb csoportokba rendezhetők – egészségügy, közoktatás, lakhatás –, és onnantól kezdve lehet differenciáltan megközelíteni. Az biztos, hogy a kérdések száma növekedni fog és nem csökkenni.

Elképzelhető, hogy előbb-utóbb megjelennek azok a hangok is, amelyek ellenségesek lesznek a menekültekkel?

Ez egészen biztosan be fog következni.

Marjai János / 24.hu Az orosz-ukrán háború elől menekülők Beregsurányban 2022. február 28-án.

Miért biztos?

Mert eddig mindenhol ez történt. Nekem a két legfájóbb emlékem ezzel kapcsolatban az 1989-es romániai forradalom és a 2001-es nagy tiszai árvíz. Mindkét esetben – az egyik egy humanitárius, a másik egy természeti katasztrófa volt – megmozdult az egész magyar társadalom, a segítés mértéke és intenzitása is felülmúlt minden képzeletet. Mégis, egy ponton, mind a kettőnél megfordult a közhangulat. Az erdélyi magyar testvérünkből román migráns lett, az árvizet meg sokan aranyvíznek titulálták, mivel a fedél nélkül maradtaknak az állam épített új házakat. A mostani menekültválságban meg kell próbálni minimalizálni az elfordulás mértékét. Igyekeznünk kell, hogy a kommunikációnkban minél tovább fenn tudjuk tartani a jelenlegi szolidaritási szintet, mindent meg kell tennünk, hogy a mostani lelkesedésből ne legyen csalódás. Ha a lelkesedést sikerül átfordítanunk elfogadássá, akkor jól tettük a dolgunkat.

Mitől válhat a lelkesedés csalódássá?

Attól, ha rosszul végezzük a dolgunkat.

Ha két hónap múlva a Keleti pályaudvaron még mindig szervezetlenül érkeznek az emberek, ha Budapest közlekedése ellehetetlenül, ha menekültek sátoroznak a parkokban és a játszótereken. Ha ezt nem sikerül elkerülnünk, akkor megváltozik az emberek hangulata.

Ilyenkor az indulatok általában két irányba törnek ki: azok felé, akiktől a helyzet megoldását várják, illetve a menekültekkel szemben.

Önnek hányadik olyan menekültválsága ez, amelyben segítőként vesz részt?

Nem tudom, a sokadik. Ott voltam a keletnémet menekültekkel a kezdetek kezdetén, aztán a délszláv háborúban, Törökországban, Szíriában, 2015-ben a magyar határon, Kolumbiában a venezuelai határnál – nem tudnám összeszámolni.

Meg lehet-e szokni ezeket a traumákat, hozzá lehet edzeni a lelket?

Aki azt mondja, hogy ő ezt már megszokta, és nem zavarja, az jobb, ha abbahagyja. Mert az azt jelenti, hogy ő gyakorlatilag már csak fűrészel, az pedig nem jó. A másik véglet sem szerencsés, ha valaki minden alkalommal olyan intenzíven éli át az élményt, hogy szinte belehal. Én nagyon kevés embert ismerek, aki tényleg alkalmas egy ilyen feladatra, de magamat például egy ilyen furcsa állatfajtának tartom. A megrendítő pillanatokban eldörzsölök egy könnycseppet a szemem sarkában, de a következő percben már képes vagyok a feladat megoldására koncentrálni. A megrázó történeteket pedig majd elmesélem az unokáimnak.

Marjai János / 24.hu

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Kérjük, írja be véleményét!
írja be ide nevét

Legfrissebb a témában

Booking.com

Még több hasonló cikk a témában