A szeretőjének díjat akart adni, a szerető riválisát pedig tönkretette a Goncourt-bizottság főnöknője

Ezt olvasta már?

Az elmúlt tíz évben általánossá vált, hogy botrány van a legnagyobb francia, és ha az angol irodalmi díjat nem számítjuk, akkor a legnagyobb európai irodalmi díj körül. Miután 2017-ben Macron elnök egy kis kiadó, az Actes Sud tulajdonosnőjét kinevezte kultuszminiszternek, csodák csodája, egymás után kétszer is az ő kiadója nyert. Egyszer egy közepes könyvvel, egyszer pedig még a nevezési feltételeknek sem megfelelő, alig száz oldalas történelmi pamflettel: azaz, abban az évben a legjobb regény egy nem regény lett. Most még abszurdabb a helyzet.

Miután tavaly – meglepő módon – egy voltaképpen remekmű nyert, az Anomália, várható volt, hogy a Goncourt-díj bizottság idén bátrabb lesz. (A koronavírus-sokkról írt különleges regény, vagy inkább ál-sci-fi a jövő évben játszódik, a koronavírus szót egyetlen egyszer írja le az író, de anélkül is tudjuk, miről szól és egy olyan felbolydult világot mutat, ahol minden megtörténhet. Az író, Hervé Le Tellier arra azért vigyázott, hogy egy jelenetben megfeleljen az LMBTQ-propagandának, de ettől függetlenül valódi irodalomról van szó.)

Az Anomália elképesztő siker is lett, az idei győztesről ezt nehéz lesz elmondani.

Mindenesetre, a botrány úgy kezdődött, hogy Camille Laurens, a Goncourt-díj egyik nagy hatalmú zsűritagja a baloldali kulturális világ számára istenként tisztelt Le Monde heti könyvmellékletében megsemmisítő, megalázó, gyalázkodó kritikát írt egy tehetséges írónő, Anne Berest regényéről. Ezzel nagyjából egyidőben Goncourt-díjra jelölték Francois Noudelmann közepes író regényét. Anne Berest regényét a mocskolódó kritikával az eladási listák végére tudta száműzni, mindenesetre.

Camille LaurensForrás: AFP/Martin Bureau

Mindez furcsa volt első pillanatra is, egyrészt az irodalmi életben szokatlan az ilyen gyalázkodás, főleg egy szép, emberi könyvről, másrészt egy másik, gyenge regényt miért kell Goncourt-ra jelölni? Hamar kiderült: Nouedelmann a zsűritagnő szeretője. És nem véletlenül éppen Berest regényének ugrott neki Camille Laurens: a két könyv nagyon hasonló, kicsit stílusában is, témájában pedig végképp: mindkettő holocaust-történet.

Miután lebuktak, Nouedelmann, a szerető regényét – kénytelen-kelletlen – kihúzták a jelöltlistáról, de abszurd módon Laurens maradhatott zsűritag. És csodák csodája, ezután a szűkített listára már nem került Anne Berest egyébként szívszorító Képeslap című regénye.

Na, de ezek után melyik négy regény maradt?

A politikai korrektség miatt aggódóknak nem kell izgulniuk. Mind a négy regény szélsőbaloldalhoz közeli, ha a szerzőket nézzük, közülük három író bevándorló-hátterű, a negyedik pedig kommunista. (Pontosítsunk: az egyik tunéziai, tehát migráns, író is kommunista.)

Ha valamire tippelnünk kellene, talán Mohamed Mbouggar Sarr szenegáli története vagy a George Floyd-ügyet igazi BLM-közeli, szélsőbalos stílusban feldolgozó Dalembert-regény tűnik a fő esélyesnek. A másik két jelölt Sorj Chalandon, a tunéziai kommunista író apa-regénye, illetve Christine Angot szintén szélsőbaloldali írónő megrontás-története. 

Akárki is nyeri a Goncourt-díjat, a francia baloldal ünnepelhet. Hozzájuk kerül.

Proust, Malraux, Merle, Romain Gary, Duras, Modiano, Houellebecq vagy éppen Pierre Lemaitre után.

- Advertisement -spot_img
- Advertisement -spot_img

Legfrissebb a témában

- Advertisement -spot_img

Még több hasonló cikk a témában

- Advertisement -spot_img