Találkozz az Aranybástyában

Ezt olvasta már?

Szóval édesanyád egyedül maradt egy kislánnyal, aki túl kicsi volt még, hogy megértse a bánatát, és egy csecsemővel, aki szintén tőle függött.
Édesapám közben a gyerekkori kötődési zavarai miatt állandóan harcolt értünk, hogy ő legyen a kizárólagos törvényes képviselőnk, így túl sokszor voltunk a húgommal az elé a választás elé kényszerítve, kivel akarunk élni. Bírósági tárgyalásokra jártunk, orvosszakértői vélemények készültek rólunk, így nőttünk fel… Volt olyan is, amikor apukánk öt éven át kizárólagosan nevelt minket és titokban arra vágytunk, a szüleink kibéküljenek, hogy újra láthassuk az anyukánkat.
Vagy-vagy helyzet. Pedig a gyerek békítene, bármi is történt már.
Ami megterheli ilyenkor a gyerek lelkét, az az, hogy ő mindkét szülőjével szeretne azonosulni, csak hát ebben a kapcsolatban az egyik felnőtt mindig dominánsabb, vagyis a gyereknek a játszmában a gyengébbet el kell nyomnia magában. Sokáig nem is tudtam feldolgozni, értékelni, mi történt. Tízévesen például kimondtam azt, hogy Igen apa, én veled akarok élni és nem anyával. Apám volt ugyanis az erősebb, ezért. Éreztem, ő ezt várja tőlem, hát megtettem. Érzelmileg manipulált, gyerekként meghasonlottam ebben, közben nem tudtam, hogy nem így érzek, nem ez az igazság… Az igazságot ugyanis el kellett nyomni magamban.
Később aztán felszínre jön, mert az ilyen jelenetek valamiféle szégyenként belénk égnek. Gyerekkorunkból emlékszünk rájuk, feldolgozásra várnak. Én is most jövök rá, hogy kik voltak a jó tanárok az életemben, amikor a saját gyerekeim tanárait látom. A gimnazista magyar tanárom kifejezetten kistílű, irigy ember volt, de szerettem a magyart és nem akartam ezt észrevenni.
Gimnazista voltam, amikor a szokásos vacsorahelyzetben ismerősünk, akit szerettünk – mert mindig vicces történeteket mesélt, filmeket lehetett vele elemezgetni, nagyon izgalmas személyiség volt a családunkban –, előhozott egy pszichológiai játékot. Valamilyen állat bőrébe kellett képzelnem magam. A gólyát választottam, mert olyan gyönyörű, mint egy balerina, csupa méltóság, különleges. Erre azt felelte, gólya nem lehetsz, mondj gyorsan egy másikat. Akkor pillangó, mondtam, de arra is azt a választ kaptam, nem jó, harmadik állatot kért. Rávágtam, majom szeretnék lenni! Mint kiderült, az első állat azt jelképezte, milyennek szeretném láttatni magam, a második, amit tényleg látnak bennem, a harmadik pedig: amilyen valójában vagyok.
Mi a tanulság?
Hogy hogyan lettem a méltóságteljes, gyönyörű gólyából pimasz kis majom…
És miért a gólya testesíti meg az ideált?
Akkor kezdtem el táncolni, és nagy szívfájdalmam volt, hogy a klasszikus balettet miért nem kezdtem el előbb. Pláne, hogy annak idején apukám erre ösztönzött is, csak én kézzel-lábbal hadakoztam ellene. Amikor azonban meghalt apu, akkor valamiképpen erre adott reakcióm is volt, hogy elkezdtem táncolni, ami bulizást, tombolást jelentett…  Anyukám, szerencsére, nagyon észnél volt, és azt mondta, ha ennyire szeretsz táncolni, beíratlak egy tánciskolába, ne bulikra fecséreld az időd, hanem akkor legyen ebből valami olyan plusz, ami a javadra válik. Akkor jöttem rá, milyen csodálatos dolog a tánc, heti négyszer három-négy órákat gyakoroltam a teremben.
Közben beugrott, hogy ez édesapád terve lett volna veled?
Összefüggött vele, persze…
Ráadásul a halála után éppen édesanyád tanácsolja ugyanazt, amit korábban ő. Mintha a harmónia ott lehetett volna közöttük, kibékülhettek volna, mégis harcoltak, egyikük haláláig. Utána viszont már nem.
Velem kapcsolatban volt közöttük egyetértés. Ugyanazt mondogatták: szép hangom van, tehetséget kaptam ahhoz, hogy közvetíthessek az embereknek valami értékeset ének, tánc, vers, zongora által…

Legfrissebb a témában

Még több hasonló cikk a témában