Dán filmek Hollywoodban – Eredetik & amerikai remake-k – Filmtekercs.hu

Ezt olvasta már?

A Jake Gyllenhaal főszereplésével készült A bűnös kapcsán megnéztük, hogyan is gondolja újra az amerikai filmipar a dán eredetiket. Azaz három filmpár elemzésével lássuk, milyen is a nyers dán hétköznapiság Hollywood rózsaszín szemüvegén keresztül.

Még egy cikket mindenkinek!

A 90-es években berobbant Dogma-mozgalom óta a „dán film” kifejezés egy minőségi és gondolatgazdag szórakoztatást képviselő branddé nőtte ki magát. Éppen ezért Európa legboldogabb országának mozgóképei napjainkban is töretlen sikernek örvendenek, amit nemcsak a Még egy kört mindenkinek Oscar-díja, hanem a Skandináv Filmfesztivál népszerűsége, illetve az a tény is bizonyít, hogy az év hátralévő részében is dominánssá válnak a dán filmek (Az igazság bajnokai, A boldogság íze, Hajtóvadászat) a hazai mozikban. A bűnös című, dán thriller Netflixen debütáló, amerikai remake-je mégis arra késztet minket, hogy elgondolkodjunk arról, hogy az elmúlt évtizedekben milyen jellegű hatáskapcsolatok alakultak ki Hollywood és a dán filmművészet között. Háromrészes cikksorozatunk foglalkozunk majd több dán színész (köztük Mads Mikkelsen) és rendező hollywoodi karrierstratégiáival, illetve a dán sikerfilmek amerikai remake-jeivel.

Noha egy remake létjogosultságát sokszor szinte automatikusan megkérdőjelezzük, az “ezt minek kellett?” kérdés még érdekesebben cseng, amikor országok, nyelvek és kultúrák átívelésével készül el egy-egy új-régi mű.

A mit tehet hozzá Hollywood három dán filmhez kérdésre keressük ezúttal a választ; avagy mivé lesznek a húsbavágóan emberi, kendőzetlenül őszinte történetek és a már-már Dogma-filmekhez hajazó stílus amerikai köntösbe öltöztetve?

Megmaradnak-e a forgatókönyv főbb elemei, a dialógusok, a végjáték? Átjön-e a film üzenete, hangulata, társadalmi lenyomata a készítő országnak? Esetleg viszontlátunk-e egyes helyszíneket vagy kellékeket az újragondolások során? És egyáltalán, újragondolásokról beszélhetünk-e vagy szimpla másolatokkal van dolgunk?

Alább három dán filmet vetünk össze az amerikai remake-jével, amik a maguk idejében nagyot szóltak Dániában és a nemzetközi filmes porondon is. Lesz itt önmagát feldolgozó rendező, karakterek nemét felcserélő film, valamint a Netflix idei felhozatalának egyik legígéretesebb darabja, ami aztán csúnyán lebőgött. Noha az alkotások időrend szerint így néznek ki: Éjjeliőr a hullaházban, Az esküvő után, A bűnös,

most kicsit megkavarjuk a sorrendet és a legkevésbé eredeti munkával haladunk majd a legérdekesebb felé.

A bűnös (Den skyldige, 2018, r: Gustav Möller vs The Guilty, 2021, r: Antonie Fuqua)

Történet röviden: Egy segélyhívó központban töltjük az éjszakát egy rendőrrel, aki egy hívás során hamar rájön, hogy a telefonáló nőt elrabolták, két kisgyereke pedig egyedül várja őt otthon. Ahogy halad a cselekmény, úgy világosodik ki a kép a főhős és a néző előtt is. Egy gyomorbavágó csavarral pedig kiderül, hogy semmi sem az, aminek elsőre tűnt.

Amikor híre ment, hogy a 2018-as dán A bűnös megkapja a maga hollywoodi feldolgozását még volt ok a mérsékelt örömre. Noha az eredeti és a remake között mindössze három év telt el, az alkotói csapatot elnézve akár izgalmas projekt is kerekedhetett volna a film amerikai változatából. Antonie Fuqua és Jake Gyllenhaal a Mélyütést követően kezdtek ismét közös alkotásba, ismerve kettejük munkásságát pedig teljesen reális elvárás volt, hogy most valami arra érdemes szülessen meg. Még úgy is, hogy anno az eredeti thriller is eljutott a világ mozi nézőinek milliói elé Dánián kívül is. Sajnos a végeredmény mégsem működött.

Noha a ‘18-as dán változat sem hibátlan, unszimpatikus és már-már ellenszenves főszereplője pedig átbillen a dán filmek emberi karaktereinek sötét oldalára, a 2021-es Netflix darab után égető frusztráltság marad a nézőben.

Amíg a dán, intenzív thriller okosan és hatásosan tölti ki a maga szűk másfél óráját, úgy, hogy közben egyetlen térben maradunk, az amerikai változat a nyitójelenettel megbontja az egyébként jól működő formulát. Nem egy már-már sterilnek ható térben indul a történet, ahogy a kamera kinagyít egy diszpécser fülén ülő fülhallgatóról, hanem egy kis túlzással lángokban álló várost látunk, ahol a füst és tűz festette vörös égben ide-oda mozognak a helikopterek.

[embedded content]

Míg a dán változat a teljes hétköznapiság látszatából indít, addig hollywoodi társa azonnal a káoszba ülteti mind a szereplőt, mind a nézőt. Ez persze a történet csattanójának vizuális és narratív előrejelzéseként is értelmezhető, sőt egy kis bibliai utalást is beleláthatunk az égő természetbe, amely aztán a kígyós vonallal szépen párhuzamba áll. Mindez azonban sokkal inkább érződik úgy, mintha Fuqua az első pillanattól sugallni próbálná, hogy a világ pusztulásnak indult. Ezzel pedig az eredeti film nyers valójából, rideg realitásából vesz el. A 2021-es változatban mindenki ideges, feszült, a vonalak túlterheltek, a közhangulat pedig a főszereplő irritált voltát, valamint a bajba jutott nő megtalálásának késlekedését próbálja megmagyarázni. Holott ha nem is kellemes vagy megnyugtató nézni a dán eredeti olykor idegőrlően lassú lépéseit, a jelenetek teljesen reálisak és hitelesek maradnak. 

Möller nem próbálja közelebb hozni a főszereplőt azzal, hogy asztmától szenvedő karakterré varázsolja, ahogy azt Fuqua teszi. Ahogy a diszpécseri szobát sem hagyjuk el sosem, hiszen az egész film ereje abból ered, hogy intenzív thrillerként egy belsős helyszínen mozog, mindent feltéve a főszereplő játékra, karakterének reakcióira, valamint a telefonon beérkező hangokra. 

Az első alkotás megbízik a közönség intelligenciájában, hogy lekövesse az eseményeket, valamint képzelő erejében is, hogy maga elé vizualizálja, ami éppen történik a filmben.

Hiszen éppen ezáltal kerülünk közel a főszereplőhöz. A többletinformáció hiánya teszi körömlerágósan izgalmassá a helyzetet, amiben mind ő, mind mi belekerülünk.

Ezzel szemben az amerikai film többször is elhagyja az irodát, elmosódott képekben, már-már dokumentarista stílusban tálalja, amikor először megállít a rendőrség egy furgont. Noha nem mutatnak semmi konkrétat, a belső tér fojtogató volta azonnal szertefoszlik. 

[embedded content]

A bűnös tanulságos példája annak, amikor egy okos, átgondolt, csavaros és intelligens filmet (amerikai) közönségbarátabb darabbá próbálnak formálni. Ha pedig nem létezne az eredeti, dán film ezek talán nem is lennének ennyire fájóak, amikor azonban szembeállítjuk a két filmet, élesen kiütközik, hogy a 2018-as változat egyszerűen vagy magában bízik meg jobban és/vagy a közönséget tartja többre, mint hollywoodi párja. Így vagy úgy, ezzel az utóbbi nem hogy kihagyott ziccer, de egyenesen felesleges remake lett.

Éjjeliőr a hullaházban (Nattevagten, 1994 vs Nightwatch, 1997, r: Ole Bornedal)

Történet röviden: Egy jogot tanuló egyetemista munkát vállal egy hullaházban, ahol éjjelente egyre furcsább dolgok történnek. A főhős és legjobb barátja ráadásul egy bizarr játékot játszanak, amely során különböző kihívásokat kell elvállalniuk. Mindezt úgy, hogy egy prostituáltakat gyilkoló és megskalpoló sorozatgyilkos is garázdálkodik a környéken.

A lista legkorábbi filmje a remake-ek egy különleges csoportjába tartozik, ugyanis mind az eredeti, mind a feldolgozott változat ugyanattól a rendezőtől érkezett. Ole Bornedal mindössze három éves különbséggel készítette el ismét a thriller és horror vonalán egyensúlyozó darabját, először Nikolaj Coster-Waldau, aztán Ewan McGregor főszereplésével. A szereplőgárda és a film nyelve mellett még egy fontos változtatás történt a második filmre: az átdolgozott forgatókönyv Steven Soderbergh kezei közül került ki.

Amikor rendező remake-eli önmagát, automatikusan valami újat várunk, hiszen mi másért is állna neki valaminek ismét, amit korábban már sikeresen elkészített.

Az Éjjeliőr a hullaházban esetében a kérdés még égetőbb, hiszen az amerikai változat egyes jeleneteket leszámítva szinte teljes másolata az eredetinek. A dialógusok sokszor szóról-szóra visszaköszönnek, egyes helyszínek ismét megelevenednek, míg a történet gyakorlatilag a ‘94-es változat medrében folyik végig. Sőt, az éjjeliőr irodájában még egy fényképet is viszontlátunk az eredeti filmből. Unalmas másolatról lenne pusztán szó? Nem egészen.

[embedded content]

A dán változat nyers ereje, olykor gyomorforgató mivolta, valamint a gyilkosság és szexualitás explicit bemutatása jóval enyhébb köntösben kerül elénk az amerikai remake-ben. Itt nincs étteremben orális szex, ahogy a hullák közti szeretkezés is kimarad. Utóbbi egyébként nemcsak az amerikai közönség “erkölcsös” hozzáállásának való behódolása miatt történt.

A 97-es film végig tisztán tartja a főszereplőt: sosem érezzük őt potenciális sorozatgyilkosnak, de még csak igazán megkérdőjelezhető moralitású embernek sem.

Nem úgy a legjobb barátot, valamint az orvos figurát. Rájuk jóval nagyobb hangsúly esik, hogy a nézőben véletlenül se merüljön fel, hogy McGregor lenne a szörny, aki prostituáltakat skalpol meg. Ahogy A bűnös esetében, úgy itt is egy hollywoodi sztenderdek szerint mérve szerethetőbb figurát látunk, mint az eredetiben, aki nem lép túl egy szintet az örömlánnyal, nem teszi magáévá a barátnőjét a halottasházban, és nem egy szánalmas erőfitogtatásnak induló fogadás miatt veszi feleségül a szerelmét.

Coster-Waldau és McGregor karaktere hiába mondja fel szinte ugyanazt a szövegkönyvet, hiába táncolnak hasonlóan végig a neonfényes hullaház kihalt folyosóin, és hiába küzdenek ugyanúgy barátnőjük életéért a végjátékban. Előbbi sokkal mélyebb, sokkal igazabb és ezáltal sokkalta érdekesebb figurává válik, mint az utóbbi.

Sem az eredeti Éjjeliőr a hullaházban, sem A bűnös esetében nem lehet azzal vádolni a filmeket, hogy kesztyűs kézzel bánnának a főszereplőjükkel. Mélyen elfuserált, de gyönyörűen összetett karakterekről beszélhetünk, akik az emberi hibáikat a homlokukon viselve próbálnak ellavírozni az életben.

Se nem egyértelműen jó, se nem egyértelműen rossz emberekről van itt szó.

A dán főhősök valahogy a világ arcul csapó romlottságát hordozzák magukban, ahogy morálisan, jogilag vagy etikusan megkérdőjelezhető életet élnek. Ebből pedig az amerikai remake-ek semmit nem tudnak visszaadni, noha nem is igazán próbálkoznak vele.

[embedded content]

Nem a karakterek ábrázolása azonban az egyetlen, amely az amerikai remake-et hollywoodivá teszi – és itt ismét csak visszatérünk A bűnöshöz. Ahogy ott sem mert a belső térre szorítkozni Fuqua, úgy itt sem bízik meg a hétköznapiságba burkolózó gonosz erejében Bornedal vagy Soderbergh. Az eredeti filmben a halottasház kívülről akár egy ügyvédi iroda, egy iskola vagy egy fogorvosi rendelő is lehetne egy ajtós bejáratával. Coster-Waldau úgy biciklizik az épülethez, mintha legalább is az egyik egyetemi órájára csöppenne be. 

Ezzel szemben a remake már hatalmas, sötét, ijesztő és nyomasztó épületté avanzsálja a hullaházat, amelyhez nagy jelentőségteljesen sétál oda McGregor, amint kiszáll az autójából.

A hatalmas bejáratot égig érő fenyők övezik, amelyek fekete szemetes zsákhoz hasonló fóliákkal vannak körbetekerve. És bár ez önmagában egy szép kivetülése a bent váró borzalmaknak, az eredeti film egy fontos elemét löki el magától.

Az esküvő után (Efter brylluppet, 2006, r: Susanne Bier vs After the wedding, 2019 r: Bart Freundlich)

Történet röviden: Egy indiai árvaház vezetőjét felkeresi egy dúsgazdag üzletember, aki szívesen adományozna nekik egy komolyabb összeget. Amikor azonban találkoznak, a tárgyalás rövidre szakad. Az üzeletember meghívja a vezetőt lánya esküvőjére, ahol fény derül egy súlyos családi titokra.

Két felesleges remake után nézzünk meg egy harmadik filmpárt, amely egy borzasztóan izgalmas csavarral lehel – ha nem is új, de más – életet az eredeti alkotásba. Susanne Bier egyik legszebb filmje, Az esküvő után 15 év távlatából is lehengerlő erővel bír. Nem csoda, hogy a legjobb idegennyelvű Oscar-jelölésig is eljutott anno. A rendező műve a leginkább Dogmás darab a listáról, amely hihetetlen súlyt helyez színészeire, hiszen a kamera szinte állandóan rajtuk pihen, javarészt premier plánban. A feladatot pedig kiválóan oldja meg Mads Mikkelsen, Sidse Babett Knudsen és Rolf Lassgård triója.

[embedded content]

És noha az amerikai változat sem szégyenkezhet Julianne Moore, Michelle Williams és Billy Crudup alakításaival, Bart Freundlich feldolgozása nem miattuk marad meg az emberben. Ha egyáltalán.

A hollywoodi alkotás nem elégszik meg azzal, hogy képről képre elismételje a meglévő filmet, vagy hogy ilyen-olyan kisebb változtatásokkal átalakítsa az általános mondanivalót, a hangulatot vagy a karakterek tálalását. Az esküvő után 2019-es változata a tragikus családi felállást bontja meg teljesen azzal, hogy a főszereplő Mikkelsen figurájának helyére ülteti Williams karakterét.

Azaz a főhős férfi ezúttal egy főhős nő.

És mielőtt a #meetoo, a woke kultúra vagy a filmipar feminista álcába bújtatott pénzhajszolásától tartanánk, ez esetben közelről sincs ilyenről szó.

A merész lépés egy üdítően új dinamikát hoz az egész filmbe, miközben már-már dán filmes stílusban aláássa a nézői azonosulást a főszereplővel. Míg az eredeti alkotásban Mikkelsen apukája sosem tudott lánya létezéséről, addig az újban Williams önszántából mondott le anno gyermekéről, mert túl fiatalnak érezte magát, hogy felneveljen egy gyereket. Azaz a történetben a szóban forgó lánynak nem csak azzal kell napirendre térnie magában, hogy él a halottnak hitt szülője, hanem azzal is, hogy évtizedekkel korábban lemondott róla az anyja.

És noha maga a film nem igazán tudja rendesen körbejárni ezt a vonalat, a karakterek nemének felcserélése elég lendületet ad ahhoz, hogy a darab legvégéig érlelődjön bennünk a lépés hatása az alkotásra.

[embedded content]

A filmes világban ugyanis a mai napig ritkább, hogy egy gyermeket az apja neveljen fel, miután az anya lemondott róla. A társadalom gyorsabban és súlyosabban tör pálcát a nők felett, hiszen valahogy biológiai rendeltetésük ellen mennek azzal, ha nem kérnek az anyaságból. Ezzel a változtatással pedig az is új fénybe kerül, hogy miért is él elzártan a világtól és vezet egy indiai árvaházat a karakter. Vezekel a korábbi “bűnéért”? Megbánta, hogy akkor sok évvel korábban feladta a lányát? Így próbálja visszaadni másoknak azt, amit saját gyermekének sosem tudott megadni?

Érdekes egyébként, hogy hiába a fundamentálisan nagy csavar az eredetihez képest, a forgatókönyv borzasztóan hasonlít a 2006-os alkotáséhoz.

A dialógusok, a helyzetek, a jelenetek lefolyása és kimenetele mind-mind szinte tükörképként jelennek meg. Ami viszont fájóan hiányzik a remake-ből, az Bier magabiztos rendezése és a karakterek sokszor szinte pajzán intimitással való bemutatása. Az állandó közeli képek hiánya, a természetről bevágott képsorok üressége és az emberi figurák hollywoodi sterilsége révén az új változat közelébe se ér az eredetinek.

Mire is jutottunk tehát?

Amíg a dán darabok nyomasztó hétköznapisággal beszélnek az emberi gyarlóságról, a bennünk élő rosszról és gonoszról, addig az amerikai művek külső behatások és eltorzított karakterek révén próbálják felmenteni az átlagembert. Mindhárom eredeti alkotás (de leginkább A bűnös és az Éjjeliőr a hullaházban) kendőzetlenül nyomja az orrunk elé, hogy a hétköznapi figurák bizony nem makulátlan hősök.

Eközben a hollywoodi filmek pozitívabb megvilágításba ültetik a főszereplőket.

Hiszen milyen is lenne már, ha ne adj isten nem lenne szimpatikus egy-egy főhős? Ha a filmek önreflexióra késztetnék a nézőket, ha bátran és pofátlanul beszélnének az emberi psziché és lélek torz oldaláról és ha nem könnyítenék meg a nézői élményt azzal, hogy felmentik a figurákat ilyen-olyan filmes eszközökkel. Hogy milyen lenne? Olyan, mint a dán művek.

#wpdevar_comment_1 span,#wpdevar_comment_1 iframe{width:100% !important;} #wpdevar_comment_1 iframe{max-height: 100% !important;}

Pálfi György legújabb alkotása, a Mindörökké novemberben tartja világpremierjét. Nem is akárhol! A magyar rendező darabja a Tallinni Fekete Éjszakák Nemzetközi…

Egyre több részletet tudunk a Dűne folytatásáról, amely ismét elhozza nekünk Zendaya és Timothée Chalamet párosát. A 2. filmről most maga Denis Villeneuve…

Mi a teendő akkor, ha egy siket család egyetlen halló tagjáról kiderül, hogy rendkívüli hanggal és muzikalitással van megáldva? Ez a tehetség egyszerre…

Az IATSE, a színházi és filmipari munkások szövetsége az egész amerikai filmgyártást érintő általános sztrájkra kapott felhatalmazást.

- Advertisement -spot_img
- Advertisement -spot_img

Legfrissebb a témában

- Advertisement -spot_img

Még több hasonló cikk a témában

- Advertisement -spot_img