Epilepsziás beteg agyműtéte – Rosa robot segítségével

Ezt olvasta már?

Agyműtétre készülünk az Amerikai úti Idegtudományi Intézetben (mai neve OMII). Erőss Lorand (akkor, 2018. május 31-én, 2 nappal azután, hogy a sajtónak is bemutatták a robotot), a funkcionális idegsebészeti osztály vezetője munkatársaival a csúcstechnológiát képviselő Rosa újabb akciójára készül.

Az operatőr többször is megnyugtat, érkezhetek lazán, függetlenül a tervezett kezdési időponttól, s akkor távozom a műtőből, amikor akarok. Készüljek föl, hosszú lesz.

Harangszó után érkezem. A főorvos mindenkinek bemutat, kéri, tájékoztassanak, ha kérdezek. Diagnosztikus célzatú műtétet fogok látni. Az agyba helyezendő elektródák segítségével azt próbálják kideríteni – ismerteti, hogy a naponta jelentkező epilepsziás rohamok melyik pontról indulnak. Igazolni akarják, ott van-e a zavar, ahol sejtik.

A műtéti feljegyzések szerint ekkor már fél órája altatásban van a 28 éves B. Zoltán. Húsz perc után alkalom nyílik a kérdezésre. Az egyik aneszteziológus ülőhelyet kínálva lép hozzám. Nem a fotelt ajánlja. Azt ő és váltó-társa használják. Egy magasra feltekert kerek (bár)széket ajánl. Mivel kényelmetlen ezen ülni, s kifejezetten fájdalmas törött lábam erről lógatni, inkább az álldogálást választom. Közeledése azonban jó ürügyet ad a kérdezésre. A műtéti naplóba nézve válaszol: „mintegy 50 perce alszik a beteg”. „Mikor ébresztik?” „Ha vége a műtétnek. Alszik, ameddig kell.” Hangsúlyából kiveszem, totál tudatlannak könyvelt el. Próbálok javítani a helyzeten: „szóval ez nem ébrenlétes elektróda beültetés, amihez kell a közreműködése?” – Jó pontokra vadászva még hozzáteszem: „ilyen volt az esszenciális tremor műtét, amit a főorvos mellett láttam”. A megjegyzés sokat lendíthetett megítélésemen, mert a válasz után a kórlapot is a kezembe nyomja. Olvasgassam, abban minden előzmény benne van: „4 éves kora óta vannak rohamai. Olyankor is megszólítható, de kontrollálni nem tudja magát”. Súlyosan gyógyszer rezisztens, frontális, a homloklebenyhez köthető epilepsziája van. Erre utal a rohamok jellege és alvásfüggése. A kórlap nagyrohamot nem említ. Csak azt, hogy naponta többször van másodpercekig, akár tovább tartó ’hypermotoros’, hangadással is járó vehemens rosszulléte. Ezek többségére emlékszik. A’távollét’ (absence) nála ritka. A leginkább alváskor kialakuló rohamok bár korlátozzák, de nem akadályozzák a mindennapi tevékenységét. Összeszerelő üzemben dolgozik. Néhány rohamát előre megérzi, akkor elvonul. Az epilepsziával szemben védőfaktor nála az alvás.

Csaknem fél 2-re jár. Már szinte tele a műtő. A főorvos mellett dr. Fabó epileptológust, majd két újabb neurológust látok. Dr. N(évtelen), akiről még nem tudom eldönteni, orvos-e, vagy különleges képzettségű IT szakember, főként a robottal foglalkozik. Rosa-t figyeli két orvosnő is. Egyikük műtős-klumpájára filctollal nevet írtak, ez alapján azonosítom. Ő lehet dr. Jager aneszteziológus. Kezében papírlap, adatokat jegyzetel: hány mm-es, hova kerül. Sok számot menet közben áthúz, korrigál – ez a ’kotta’ nekem egyre bonyolultabb. Matematikai feladványként próbálom értelmezni, de megzavar, hogy hallom: a „hatost át kell tervezni”. Mikor cseréje kerül szóba, a főorvos vitatkozva jegyzi meg, ő a hármas méretre emlékezett. „A kettesbe (vagy ötösbe) szinte belemegy a furat, ha így marad.” Ekkor szól közben (dr.) N.: „majd akkor tervezzük át, ha eljutottunk a 8-asig. Csak azután lehet más funkciót kérni Rózától.” – A tervező munka közben többen is állandó érintkezésben vannak a robot képernyőjével. Próbálom kilesni, hol vannak a korábbi felvételek, amelyek alapján egymásra rajzolják a hálózatokat. Megtudom, előző délután elkészítették a „műszaki” terveket. Most miért kell igazítani? Milyen két bemeneti pont ment egymásra? Nem tudom megfejteni, ahogy azt se, mindehhez miért kell már bealtatva várakoznia a betegnek?

Nézem Rosa szépséges arcát: E (entry – bejutás) vagy az I (initiative – megnyitó lépés) jelenti a bemenetet? A különféle színű E, I, majd T (ez egyértelműen target lehet – az elérendő cél) végpontú szaggatott vonalkák behálózzák a képernyőt. Nyolc ilyet látok. Ezek irányát, egymáshoz való viszonyát mérlegelik a szakemberek – értelmezem magamnak.

A beteg eközben békésen alszik. Gép szedi helyette a levegőt. A sötétszürke harmonika az átlátszó hengerben ütemesen mozog: emelkedik, összenyomódik. Az infúziós állványon, az élettani oldattal teli műanyag palackokat sorra pótolja az ’anesztes’ orvos, vagy segítője. Eddig három ürült ki – számolom. Arra gondolok, ha csak később altatják el, erre nem lett volna szükség.

A fejre felszerelt (célzó?)keret helyzete alapvető fontosságú adatokat nyújthat Rosa számára. Komputere ennek letapogatásával tudja azonosítani a végzendő műtét célzási pontjait. Négy nagy csavar rögzíti a koponyá(ba)n a keretet – 2 a homlok, 2 a nyakszirt fölötti, nyilván vastag(abb, vajon hány mm-es?) csont-falba fúrva. Ha más-más helyen eltérő a falvastagság, a megcélzandó pontokon csak precíz mérés után szabad beállítani a fúrás mélységét, nehogy elérje a lágy részt (agyszövetet). Fogom látni az akaratlan illusztrálást, hogyan tud bármit feltekerni a fúró. Amikor véletlenül az izolációs takaróhoz ér, kissé belekap. Utána hosszan, kínosan kapirgálják szikével, vagdossák ollóval az oda nem való, a forgás hőjétől kicsit rá is sült zöld anyagot. (Vajon nem lett volna egyszerűbb fúrószál csere után a sterilizálókra hagyni a kapargatást? – jut eszembe utóbb jegyzetírás közben.)

A keret stabilan áll a beteg fején. Ehhez elég vastagok a csavarok, és nyilván elég mélyre nyomták. Jobb kézfejében branül, injekciós tűből ebbe fecskendeznek időnként, nyilván további altatószert. A fali gyógyszeres szekrénykében csupa altató és izomlazító szer, látom a nagy betűkkel írt neveket. Fentanyl – akad meg a szemem, s elkalandozó gondolataim 42 éves sportoló vejemhez érkeznek. Térdszalag műtéte alatt ez a szer indította el nála az altatási szövődmény-kaszkádot. A folyamat (s a nap) végén hívták feleségét, menjen, búcsúzzon el tőle…

De vissza a műtétjére még csak várakozó Zoltánhoz. Két keze teste mellé szorítva a keskeny műtőasztalon (nincs szélesebb változatban? – fut át az agyamon, de félre is tolom akadékoskodó gondolatomat, hiszen látom a műbőrrel fedett kerek székek felhasadt borításán a leukoplaszt-sebészeti tapasz ragasztást. S persze tudom, azzal se lehetne spórolni, ha beosztóbban bánnának a steril lepedőkkel…)

Az idősebb műtősnő érdeklődik, hová írok, mit, miért. Válaszra nyitnám a szám, de már mondja is, beszédnél húzzam fel a maszkot az orromra is. (Akkor még híre-hamva se volt a covid-nak, de tudtam, a műtőben mindig szót kell fogadni. Figyelek, vajon a főorvost is figyelmezteti? A Rosa előtt egyezteti a terveket, s orra teljesen szabadon. A műtét alatt többen, többször is tüsszentettek – természetesen a maszkjukba!)

Kiveszik az ágy/műtőasztal fejtámláját. A helyén lévő vájatba belép a főorvos. A fejen lévő keretbe egy hozzá simuló másodikat illeszt. Rosa karját igazgatja. Kezdődik hát? A két keret egymáshoz rögzítéséhez miért a sebre húzható, szellőző, necc- géz-gurigából vág le? És jóval hosszabb darabot, mint amekkorát az összekötözés igényel. Az egymás profiljába illő keretek amúgy összecsavarozhatóak. (Ha a technikai/műszaki megoldásokra szánt kötöző anyagnak is sterilnek kell lennie, miért nincs kéznél egyszerűbb géz? Ez a korszerű anyag tán hiánycikk a rendelőkben. Pedig sok beteg örülne, ha sebére ilyen fedő-gézt kapna a sima kötszer helyett.)

A hatalmas műszempillájú műtős-asszisztens ténykedését figyelem. Kicsi tálkából, jódba mártott labdacsokkal mossa a munka tárgyát: a fejet. Most már tényleg kezdődik – dobban meg a szívem. A Rosa védelmezőjeként fellépő (talán nem is orvos) N. arckifejezése, ha a maszk alatt látszódna, dühöt mutatna, mert a pacsmagolt jódból a 700 ezer dolláros Rosa állványzatára is jut. Int a műtősfiúnak, s ő máris hozza a steril lepedőket. Körberagasztják az állványzatot. A leszereléskor látom majd, a jódos lemosásból Rosa is megkapta a magáét. Pilla segít. Ám a steril lepedőt nem a ragasztó-anyagos szélénél nyitja s teszi föl, így a „stóla” folyton lecsúszik Róza „válláról”.

Pilla folytatja a fej izolálását. A koponya középvonalánál egy zöld „kendőt” ragasztana fel, ami elég nagy a fejhez képest. Szélén fehér papír, ha tudna beszélni, szólna: „ha leveszel, már rá is tapadok a bőrre”. A műtét alatt fogom látni, a homloktól a bal fülig terjedő koponya-tető marad szabadon. Pilla e tenyérnyi területre koncentrálva ügyködik a három lepellel. A főorvos ekkor egy óriási lepedőt terít szét. Megkeresi rajta az „ablakot”, ami épp a műtét területét teszi láthatóvá, hozzáférhetővé. (Így értelmét veszti előttem az alulra pakolt három másik lepedő.)

Közeledünk a 2 órához. A főorvos a sötétített ablaküvegű bemosakodóba vonul. Gyorsan visszaér, már a műtőben törli kezéről a nedvességet, steril papírral. Kéri a köpenyt. A kézfejénél passzentos kötött mandzsettára húzzák fel a fehér gumikesztyűt.

Elkezdték hát

Rosán fólia-borítás. A műanyag-hártya átengedi a pillantást, ezen át is látom dr. Erőss mozdulatait. A beteg a műtő közepén, kissé átlósan fekszik. A steril eszközökkel megrakott asztalt a bal sarokból olykor közelebb húzzák. Rosa Zoltán feje mögött. Jobbra 2-3 orvos mozog. Gyakran a robot képernyője elé lépnek, az MR felvételeket, a tervezett nyomvonalakat nézik. Már megszoktam, hogy a szaggatott színes vonalak valójában az eltérő szögekben, különféle mélységekbe juttatott elektródák jelzésére szolgálnak – az elképzelt, az előre eltervezett optimális végeredményt rajzolták le. A jelen állást semmi nem mutatja, hiszen még zárva a koponya, az elektródák a tasakokban várnak. De már nem sokáig.

Az idősebb műtősnő gyakorlott mozdulatokkal adogatja (balról) dr. Erőssnek az eszközöket. Például a fúrót. Az irgalmatlan hosszan tekerődző fekete zsinórját ő fedi be nylon-huzattal (az izoláció részeként). Ő készíti a nagytányérú műtőlámpák közepére, a mozgatására szolgáló sterilizált műanyag nyelet. A magasabb neurológus a lámpa peremét fogva fordítja majd el a fénypászmát (a filmeken a szélről se szokott lemaradni a „védőhuzat” – de nem kell mindig a filmekre gondolni, figyelmeztetem magam).

Egyedül a főorvos dolgozik. Meg Rosa. Amikor a robot egy adott pont fölött megáll, a karján lévő nyíláson bebújtatott pálcával Dr. Erőss pontot rajzol a koponya bőrére. Szikével itt ejt kis bevágás-jelzést a fúrónak. A fúrás pillanatában pedig megindul az élet az alvó fiú fején. Kibuggyan az első vércsepp, majd utána a többi, s a lepedőn vékony csíkot hagyva, lassan kis tócsa gyűlik a nagy zsebben. Erőss doktor úgy ragasztotta fel az ablakot a koponyabőrre, hogy a lepedőn szétnyíló zseb éppen a fúrás helye alá essen. A fúrószár és egy rögzítő pont között egy orvosi „sublerrel” pontos távot mér, hogy csakis a csontot fúrja át. Ne érjen lágy-részbe (az agyba), hiszen minden behatolás agyfunkciót sérthet.

Jönnek a számok: hol 58, hol 67, majd 37,5, aztán 63 hangzik el – valaki megszólal: jó lesz az 57 is. Röpködnek a számok, de a főorvos egy-egy konkrét kérdésére, hogy most éppen ez vagy az mennyi, olykor bizonytalan, illetve eltérő válasz érkezik az ekkor már 3 fős neurológus csapat tagjaitól. Rövid konzultáció után végül mindig megegyeznek, melyik adat lesz/lehet a megfelelő. A legkevésbé egyértelműnek a Rosa köldökzsinórjának végén lógó N. válaszai hangzanak. Ő amúgy a robotra koncentrál. Működteti a gépet, engedi akcióba lendülni a kart (amit olykor meg kell rángatni, „kimozgatni”, hogy beálljon a megfelelő pontra). „Arm in action” – figyelmeztet, hogy senki és semmi ne akadályozza a robotkar útját.

A főorvos beállítja a hallott mm-t, behelyezi a vezetőszárat, aztán az elektródát, majd annak tetejére, a behatolási pont lezárására, kér egy csavart. (Talán az agyvíz benn tartására?) A Jager papucsos doktornőhöz fordulok válaszért: „mi ez az áttetsző anyag, ami kibuggyan az elektróda végén? Miért teszi oda Erőss főorvos egyik mutatóujját, mintha a pezsgősüveg nyakában akarná benntartani a feltoduló folyadékot?” – „Ja, biztos a likvort látta.” „És az hogy kerülhet ki a felszínre?” – próbálok nem túl riadtnak hangzani. „Talán az agykamrába szúrt, de a lényeg, hogy ne folyjon ki sok. Ebből az agyat támasztó, „kipárnázó”, rugalmasan védő folyadékból elég sokat el lehet veszíteni baj nélkül, mivel újra termelődik” – teszi hozzá megnyugtatásomra. „A likvornak mindig azonos mennyiségben kell jelen lennie?” – kérdem, s ő elmagyarázza, hogy az agyon belüli viszonyoknak szigorúan állandónak kell maradniuk…

Lassan összeáll a kép: 8 elektródát ültetnek be. A robot képernyőjén 8 trajectory (pályagörbe) látszik. A szakemberek „trek”-nek mondják (track, mint útvonal), s hozzáteszik, valamit át kell tervezni, mert a hatos fúrópontja oly szorosan az ötös mellé esett, hogy szinte rámegy a csavarjára. – Nem tudom pontosan megfigyelni, mit jelent a rövid csavar, mije rövid. Csak az tűnik fel, hogy ez már a második elektróda beültetése, amikor a főorvosnak szólnia kell, hogy készítsék a harmadikat. A többi esetben is külön kérésre érkezik csak az, amire várt. Úgy tűnik, mintha nem a kellő sebességgel dolgoznának a keze alá. Meg kell állnia, megvan-e a megfelelő szárú (fejű, hosszúságú) elektróda a hozzá illő csavarral. Nem türelmetlenkedik (helyette magamban megteszem én). Az elektródák alacsony tégla-formájú papírdobozban vannak, a csavarok meg duplán leragasztott tasakokban. Ezeket bontogatja a műtősfiú, s teszi az eszközöket tároló asztalkára, a főműtősnő keze ügyébe…

Miután a nyolcadik elektródát is berakták, jöhet a hatos áttervezése. A méricskélés, mérlegelés. N. ekkorra már beavatott, a robot kezeléséhez nem kellett tanfolyamon részt vennie, neki vérében van az efféle eszközök használatának képessége. Minél jobban bizonygatja, annál nagyobbak bennem a kérdőjelek. A főorvos először jön ki picit a sodrából. „Komoly tervezés folyik, most minden zaj zavaró.” Jager doktornőben is megáll a szó, holott éppen a listáján gyarapodó számoszlopokról magyarázta nekem, hogy az adatokat a kutatásához fogja felhasználni…

Az áttervezés után egy újabb szaggatott vonal rajzolódik ki a képernyőn, s utoljára vijjog fel a fúró. Aztán már tényleg gyorsan készen is lesz minden. A fej szépen feldíszítve. Mint mikor almába vasszegeket szúrnak (ősi módszer a vashiányosak táplálására). Vagy szegfűszeget az őszibarackba. A főorvos leül a műtő legtávolabbi sarkába, oda, ahol a képernyőre már előkészítették egy másik beteg (H. György) agyának felvételeit. Dr. Erőss talán már a következő feladatára koncentrál…

A műtét befejeződött, zajlik a „leszerelés”

Pilla utolsó ténykedéseit bámulom. Már rég nem csak az irritál, hogy miként került a műtőbe, az a fejfedő és a maszk között mindent domináló, előremeredő műpilla. A munkavégzésén (is) bosszankodom. A huzalok, csavarok körül varrogatja a fejbőrt. Nyomja, hol szivárog valami kis vér. Sehol. Szorosra varrja, meghúzza az öltést. Tisztogatja, törölgeti még a jód nyomát is, majd a másik műtőből érkezett kollégától két takaró-ragasztót kér. Miután a hálósan szőtt gumírozott koponyaharisnya már Zoltán fején, hátul megtekerve előre is húzva, Pilla a műtőeszközök tálcáján, egy dobozkában, 8 kupakot vesz észre. Eszébe juthat, tán ezeket védősisakként a csavarokra kellett volna húznia. Lefeszegeti a körültamponáló gézt, a leragasztott fedlapot, majd betolja alájuk a kupakokat. Egyet-kettőt elejt – ezek már utólag se kerülnek a helyükre. Visszanyomkodja a gézlapokat, aztán mehet vissza a fejre a „necc-harisnya”.

Ezalatt a műtét N(évtelen) szereplője fülbesúgással próbálja elmagyarázni nekem, hogy most ugyan berakták az elektródákat, hogy meg tudják állapítani a zavar helyét, de aztán majd ezeket kiszedik, és ha jó helyen vannak, jöhetnek helyükre a véglegesek. Szavait felidézve, a műtőben pihenő főorvoshoz fordulok. Megismétli a műtét elején mondottakat: „a huzalok helyét annak alapján jelöltük ki, hogy az MR felvételen hol látszódtak a problémás agy-területek. Ahol már a korábbi EEG alapján a zavar, a rohamok kiindulópontját sejtettük. Most az következik, hogy egy steril video-EEG szobában,1 héten át, napi 24 órában figyeljük majd a rohamokat, és a két roham közötti agyi tevékenységet. Annak alapján kaphatunk válaszokat a kérdéseinkre. Az esetek 40-50%-ában sikerül is eltalálni a baj forrásvidékét.” Bennem marad a kérdés, mi lesz az esetek további 50-60%-ában? De azt megkérdezem, hogy „és ha eltalálták, jöhetnek a helyükre új elektródák?” „Dehogy jönnek! Ezek itt nem adnak impulzust, ezek diagnosztikus elektródák, csak a bemérést szolgálják. Ha segítségükkel megtaláltuk a zavar indulásának pontját,vagy pontjait, azokat az agyterületeket kioperáljuk!” – Ekkor már biztosan tudom, hogy N. nagyszerű informatikus lehet, de nem orvos.

Zoltánt újra el kell helyezni az ágyon. Ez már könnyebben megy, mint kicsivel előbb a keret leszerelése. Mert azt fölül kezdte kilazítani Pilla. Ha alul indul, jóval előbb visszafektethette volna a beteget az eredeti helyzetébe állított „ágytámlára”. Ráért volna akkor megoldani a homlokpántot. A hosszú nyelű csavar(ó)kulcs is kifogott rajta. Használatához segítséget kért. A csavarok és rögzítőik sodrott fémszálakból készült dobozba kerültek (tán hogy sterilizálás közben is együtt maradjanak, mint a zokni-párok az otthoni mosógépekben).

Az aneszteziológusok ébresztgetik a beteget. Kiszedték torkából a tubust. Erősen váladékos, nagyot köhögne: Kedvesen mondják: „Zoltán, vegyen nagy levegőt, szívja egyenletesen”. Már fel-felnyílik a szeme. Mellette állva kérdem, hogyan érzi magát. „Pisilnem kell!” . Nyugtatom, van katétere, nyugodtan végezze el a dolgát. Az anesztes mutatja, a zacskót a lepedő alá dugta, már az osztályra szállításhoz készítik elő. Fáj-e valamije, kérdem. Nem. Fáradt-e. „Én mindig fáradt vagyok, amióta az eszemet tudom”. Nem fázik? Nem. „Nagyon szépen sikerült a műtét”, mondom neki. „Már csak azt szeretném, ha bemérnék az agyamat”…

Zoltán az ébredése pillanatában is tisztában van tehát azzal, mi történt vele, és mi vár még rá! Elmondták neki, hogy a funkcionális koponya MR szerint, a roham-indítónak gyanított fejlődési rendellenesség a bal homloklebenyében van, és fontos funkciókat is hordoz. Ezért az se biztos, hogy a majdani, immár terápiás célú műtét során el fogják tudni távolítani az adott terület egészét, mert az operáció súlyos veszteséget, beszédzavart okozhat. Zoltán mindennek ismeretében, a bizonytalanságok ellenére is, vállalta a vizsgálatokat, s ennek részeként ezt az általam most látott előkészítő műtétet is.

Búcsúzom tőle. Megköszöni a beszélgetést. Bemutatkozásom ellenére nyilván azt hiszi, az orvosi team tagja vagyok. Öltözékem alapján nem is gondolhatott egyebet…

Hónapokkal később értesülök arról, hogy már lezajlott a gyógyító agyműtét is. Újabb hónapok elteltével pedig megtudom, olyan ragyogó eredményt hozott, hogy a 4 éves kora óta naponta epilepsziás rohamokkal élt fiatalember mára teljesen rohammentessé vált.

A ROSA alkalmazása epilepsziamonitorozásra

A mélyagyi stimulációban (deep brain stimulation, DBS) általában egy vagy két elektródát ültetnek be a rendkívül pontosan meghatározott célterület(ek)re. Egyes betegségek esetében azonban ennél jóval több elektródára lehet szükség. Egy gyerekkora óta epilepsziában szenvedő férfi agyába például 17 elektródát ültettek be a ROSA robot segítségével, hogy megfigyeljék, térben és időben pontosan hogyan áramlanak agyában az elektromos jelek az epilepsziás rohama alatt. Ez alapján az epileptológusok képesek meghatározni, mely agyterület lehet a „fókusz”, a rohamok kiindulópontja. Ha pedig ez eltávolítható, mert nem vesz részt a jó életminőséghez elengedhetetlen agyi funkciókban (például a mozgásban vagy a beszédben), a rohamokat akár véglegesen meg lehet szüntetni.

Az ehhez hasonló elektrofiziológiai monitorozást leggyakrabban a koponyacsont nagy darabjának eltávolítása után, közvetlenül az agy felületére helyezett elektródahálóval végzik. Az apró nyílásokon keresztül betolt elektródák használata ehhez képest „kulcslyuksebészet”, ami jóval kevesebb műtéti kockázattal jár a beteg számára.

A robot használata jelentősen csökkenti a műtét időtartamát, ráadásul a ROSA a hagyományos célzókészülékek számára elérhetetlen irányokból is meg tudja közelíteni az agyat. Az Idegtudományi Intézet (kiegészítés: 2021 óta új elnevezése szerint: Országos Mentális, Ideggyógyászati és Idegsebészeti Intézet) az összes mélyagyi stimulációs és epilepsziasebészeti elektróda-beültetési műtétet a ROSA robottal végzi. Tervezik, hogy a Medtech céggel közösen továbbfejlesztik a robotot, sőt új használati lehetőségeket kívánnak bevezetni, hogy endoszkópos műtéteket, agytumor-biopsziákat is végezhessenek vele. A ROSA alkalmas gerincsebészeti beavatkozások segítésére is, meg lehet tervezni vele az instabil gerincet rögzítő csavarok beültetését is.

(A robot 2018-as sajtóbemutatójának írásos szemléltető anyagából)

Szerző: WEBBeteg – Fazekas Erzsébet, újságíró

Legfrissebb a témában

Még több hasonló cikk a témában