„Úgy érzem, csődöt mondtam anyaként, pedig még el sem kezdtem…” avagy szoptatási nehézségek.

Ezt olvasta már?


Nem csak egy emberen múlik

Azok az anyukák, akik még előtte állnak, izgulhatnak, sőt erős frusztrációt is érezhetnek. Azok az anyukák pedig, akik már szoptatták gyermeküket, pontosan tudják, milyen nehéz időszak az egy anya életében és mekkora kihívást jelent. A szoptatás egy tanult készség, nem feltétlenül jön zsigeri módon, vagy ösztönszerűen, igaz, vannak olyan szerencsések, akiknél ez könnyebben megy. Mint mondtam, ez az időszak a tanulásról, az összehangolódásról szól anya és gyermek között, mert hiába „éltetek már együtt” közel 10 hónapig, ez most más. Az ott egészen más.  Érezheted úgy, hogy nem tudod csinálni, hogy ez borzasztóan nehéz, hogy fel szeretnéd adni. Ezek az érzések teljesen normálisak, de amint eljutsz addig a pontig, hogy ezt kigondolod, nyomban meggondolod magad és folytatod.

Mindennel kísérleteztem

Sok anyukával egyetemben, én is alacsony tejellátottságtól szenvedtem, csak sokunk nehezen meri felvállalni, mert úgy érzi, akkor elismeri, hogy anyaként csődöt mondott és alkalmatlan a „posztra”. Pedig ez egyáltalán nincs így. Ez is egy olyan adottság, minthogy valaki jó futó, hajlékony vagy jó a kézügyessége. Nyilván, amikor tudatosult bennem a helyzet, az internetnek szegődtem és próbáltam a legmélyebbre ásni magam a témában – mi lehet az oka, hogyan tudnék ezen segíteni, mégis hány anyukát érint rajtam kívül. A „kutatómunkám” során találtam egy módszert, ahol a szoptatás közben igyekeztem serkenteni a tejáramlásom. Ez egy szerkezet volt, amit a mellkasomon kellett viselnem, a mellbimbóimra tápcsöveket ragasztva, hogy biztosan fokozni tudjam a kínálatot. Akármennyire is szerettem volna, nem érkezett meg az áttörés. Anyai létjogosultságomat pedig kezdtem teljesen megkérdőjelezni.

Kudarc kudarc hátán

Kétségbeesésemben már mindenkihez fordultam és mindent ki akartam próbálni. Így kötöttem ki két szoptatási tanácsadónál, majd a hálószobámban a férjemen kívül még lettünk hárman – azaz három szoptatós párna személyében, felváltva. Próbálkoztam különféle mellszívóval, mellbimbó kenőcsökkel, fűtőpárnákkal, hogy fokozzam a keringést abban bízva, hogy ez lehet a ludas. De nem, így tovább bővítettem az előzmény keresési listámat a kókuszvíz pozitív hatásával – liternyi mennyiségekben fogyasztottam-, szoptatási levesekkel, teákkal, rágógumival, vitaminokkal és ennek bőven a feléről nem is gondoltam volna, hogy létezik. Aztán már végső elkeseredésemben már laktációs süteménnyel tömtem magam. Áttörést nem értem el. Közel sem.

Egy és ugyanaz

Egyik sem vált be és én pedig úgy sírtam, mint akinek muszáj volna. Úgy hittem, csak ez az egyetlen módja annak, hogy kötődni tudjak a babámhoz és megrémített, hogy elszalasztom ezt a lehetőséget akaratomon kívül. Aztán egyszer csak megráztam magam, hogy „Na, nem. Nem engedem, hogy ez felülírja a kapcsolatomat a gyermekemmel.” Talán ez a katartikus pillanat volt, amikor dűlőre jutottam magamban, hogy az anyatejjel való táplálás csodával határos, de a tápszerrel való etetés is ugyanúgy értékes és értékelhető.

Fontosabb, hogy anyának érezzem magam, mint hogy megfeleljek a társadalmi elvárásoknak vagy laktációs trendeknek. Gyermekem, etetem, azzal, amivel tudom.

Legfrissebb a témában

Még több hasonló cikk a témában