Milyen anya leszek?

Ezt olvasta már?


Attól a pillanattól kezdve, hogy megtudtam, babát várok, furcsa türelmetlenség vett rajtam erőt. Egyre jobban vártam a pillanatot, hogy mielőbb láthassam, hiszen érezni már bőségesen éreztem a hasamban. Reméltem, hogy egészséges kisbaba lesz, boldog kislány, és majd egyszer álmokkal teli, erős nő. 

Elképzeltem, hogy a kislányom majd rám hasonlít, és türelmetlenül vártam, hogy megmutathassam neki mind azt a csodát, amit én az életről tapasztaltam. Látni akartam, ölelni és szeretni, miközben persze rengeteg félelem is volt bennem.

Az édesanyámtól, az ismerősöktől, az újságokból, mindenhonnan azt hallottam, hogy mikor megpillantod a kisbabádat, rózsaszín köd borítja el a szívedet, és egy szempillantás alatt beleszeretsz. Ez egy gyönyörű dolog lehet, de bennem az az ijesztő kérdés kezdett fúrkálódni, mi lesz, ha meglátom a babámat, és mégsem fogom azt érezni, amit KELL. Mi lesz, ha bennem nem működnek majd az anyai ösztönök? Mi lesz, ha túl nagy a lesz a nyomás, és úgy érzem menekülnöm kell? Rettegtem a kórházban töltendő napok miatt, mert szerencsémre még sosem volt szükségem arra, hogy megtapasztaljam a kórházi létet.  Féltem a szüléstől és a jövőtől. Amitől persze méginkább megijedtem, hogy vajon ezek normális, átlagos gondolatok-e.

Hiszen az édesanyák semmitől nem félnek! Ők azok, akikre mindig számíthatunk, akik a legbátrabbak, okosabbak, ügyesebbek! Akik előtt nincs akadály, és mindent megtudnak oldani! Akik a világon mindennél jobban szeretik a gyermeküket.

Persze mindezt sosem mertem bevallani vagy kimondani, pedig jó lett volna valakivel megbeszélni, de féltem nem értenének meg, kissé úgy éreztem, elvesztem. 

Aztán eljött az a bizonyos nap, amikor a kislányom megszületett. Ősz volt, de még jó idő. Másoknak talán egy átlagos nap, de számomra egy felejthetetlen 18-a. A gondolataim aznap reggel tiszták voltak, félelmeim pedig valahol elvesztek éjszaka. Az események egymást követték, aztán megtörtént. Felsírt egy picinyke kisbaba. Szívem erősen dobogni kezdett, a könnyeim eleredtek.

Rögtön a kezembe adták a csöppséget, és én csak pislogtam. Olyan pici volt még, ártatlan, csukott szemmel feküdt a mellkasomon, összekuporodva, és az első gondolatom az volt,

“- Szia, szóval te böködtél odabent?”. 

Tudtam, ő hozzám tartozik, én pedig hozzá, de úgy éreztem, még nem ismerem. Néztem, figyeltem órákon keresztül. Testemmel és a lelkemmel összeköttetésben volt, de a szívem még úgy érezte, meg kell ismernie. Furcsa volt ez a szeretet, furcsa volt és hihetetlen. Félteni egy olyan apró lényt, akit nem is ismerek?

Közben tettem, amit tennem kellett, kérdés nélkül, ösztönből. Azon az első közös éjszakánkon rádöbbentem arra is, hogy amíg nem tapasztalsz meg valamit, kár félni tőle.  Féltem, hogy nemszeretek bele azonnal a gyermekembe, mert nem ismerem. De az a szeretet, amit akkor és ott éreztem, egy ismeretlen szeretet volt, egy láthatatlan kötelék. Mára már megismertem a lányomat, és büszke vagyok, hogy ilyen csodálatos gyermek. Ismerem a mosolyát, minden apró mozdulatát, a csillogó szemét és a hófehér, tiszta lelkét. Szeretem a szívemmel, lelkemmel, eszemmel. Hihetetlen ez a mély anya és gyermeke közti szeretet, mely talán a legerősebb kapcsolat, ami a világegyetemben létezhet.

Minden aggódó anyának üzenem: nem kell félni, azt fogod érezni, amit érezned kell! Csak bízz önmagadban!

Legfrissebb a témában

Még több hasonló cikk a témában