Ebben az egyben igaza volt az anyósomnak arról, amit az óvoda kezdésről mondott

Ezt olvasta már?


Nemrég azonban én magam is kerültem olyan helyzetbe az amúgy közel sem mumus anyósommal, hogy meg kellett próbáljam figyelmen kívül hagyni a véleményét, mert túlontúl vészjóslónak tartottam. Ekkor én is bevetettem az „egyik fülemen be, a másikon ki” technikát, azonban ez sajnos mit sem változtatott azon, hogy végül a tapasztaltabb nőnek, azaz a „kedves mamának” lett igaza.

Rohamosan közeledett ugyanis az óvoda kezdés ideje, amit így utólag be kell valljam, túlontúl is megideologizáltam magamban.

Úgy képzeltem, hogy ha lesznek is beszoktatási nehézségeink, talán egy-két hónap leforgása alatt pontot tehetünk majd a rosszabb időszak végére, én pedig szeptembertől szép fokozatosan visszatérhetek a munka már régóta hívogató világába. Mi több, naivan azt terveztem, hogy októberben szinte ki sem fogok már látszani a munkából: ülök majd a dolgozószobám asztalánál egy gőzölgő kávé társaságában és cikkeket írok, szerkesztek, meetingelek, stb stb.

Hogy mit mondott erre az anyósom?

„Nem akarlak elkeseríteni kicsikém, de az első fél év biztosan nem a munkáról fog még szólni. Annál inkább arról, hogy a kicsi folyton itthon lesz, mert minden betegséget el fog kapni…”

Ez volt az a pont, amikor legyintettem és mintegy megpróbáltam lerázni magamról a negatív gondolatokat, nehogy még a végén tényleg bevonzzam a bajt.

Dehát mégis mit képzeltem? Anyósom 40 évig volt általános iskolában tanárnő, minden bizonnyal némileg több tanévkezdést nézett már végig, mint amennyit én egész életemben fogok. Mégis teljes nyugalommal vittem a gyerekemet a beszoktatásra, majd mikor az első hét végére már belázasodott, megszólalt a fejemben a kis harang.

Aztán nagyjából három egészséges, óvodába menős nap következett, fellélegeztem. Csütörtökön pedig jött az újabb „takonykór”, ami el is tartott vagy másfél hétig. Most lassan novembert írunk, jelentem, a gyermek eddig nagyjából az ötödik kisebb-nagyobb megbetegedésen van túl, az orvosi rendelőben lassan kiváltják a „törzslátogatói kártyámat”, de legalábbis legközelebb már minden bizonnyal én is jó leszek egy matricára, mert a gyerek matricás füzete már tele van a doktor nénitől kapott szebbnél-szebb darabokkal.

Újra megtanultam, hogy milyen éjszakánként csak 3-4 órát aludni, mert az orrdugulástól, köhögéstől, láztól szenvedő gyerkőchöz szinte többet járok át, mint akkor, amikor még egész nap rajtam volt a szoptatós melltartó – ha értitek mire gondolok.

Szóval az anyósomnak ebben nagyon is igaza volt. Ellenben azt is mondta, hogy meg lehet szokni -és valóban: egy ideig biztos így is produktív tudok majd maradni…persze kizárólag napi 2-3-4 kávé mellett.

Ami viszont mindennél fontosabb, az az, -és erre én is nap mint nap emlékeztetem magam-, hogy egyszer minden nehéz időszak elmúlik! Persze akkor majd jön valami más, ami miatt főhet a fejünk, dehát mitől, ha nem ettől szép a szülőség? És higgyétek el, ha még így „zombi módban”, döcögős beszoktatás mellett is képesek vagyunk igazán megélni a mindennapok szépségeit, például, hogy mennyi új dolgot tanul, mennyivel viccesebb, más szófordulatot használ egyik napról a másikra, vagy épp milyen kedves kis apróságokat készít nekünk a gyerekünk a közösségi létnek köszönhetően, egész biztos, hogy ha egyszer majd visszagondolunk erre az időszakra, akkor ezek a klassz dolgok, és nem a betegeskedés jut majd eszünkbe az óvodakezdésről. 

- Advertisement -spot_img
- Advertisement -spot_img

Legfrissebb a témában

- Advertisement -spot_img

Még több hasonló cikk a témában

- Advertisement -spot_img