A kutyát se érdekli – avagy 8 dolog, amit senki nem mond a második baba hazaviteléről

Ezt olvasta már?


Ennyi volt

Sajnos rengeteg olyan dolog van, amit senki sem mond el azzal kapcsolatban, mikor hazaviszed a második babádat a kórházból, így mi, akiknek növekvő családjuk van, teljesen lemaradunk a témában. Nos, én azt mondom, elég volt – le kell rántanunk a leplet. Itt az ideje, hogy megkíméljelek Titeket a felesleges köntörfalazástól, így nyomban a közepébe csapok:

Nem minden a kötelék

Alig vártam, hogy találkozzak a második gyermekemmel; az én gyönyörű fiammal, aki két terhesség elvesztése, egy nehéz terhesség és egy ijesztő szülés és születés után adatott meg, amely majdnem mindkettőnket megölt. Egy napsugaras baba, ha valaha is volt, esküszöm, hogy kettőnk között megbonthatatlan kötelék alakult ki, amint először hallottam a pici szívverését és persze, mivel már a méhen belül is ilyen erős kapcsolatot éreztem vele, azt hittem, hogy hazahozni őt is ugyanolyan nyugodt lesz, mint az a nap, amikor hazahoztam a lányomat. Hát, majdnem. Kiderült, hogy nagyon és nagyot tévedtem. Az a délután, amikor hazavittem őt a kórházból, a kemény felismerések délutánja volt, beleértve, de természetesen nem kizárólag a következőket:

Nem volt meg az a támogatás, mint amikor az első babám volt, nem volt meg a képességem arra, hogy csak egy és csakis egy gyerekre koncentráljak, és nem készültem fel megfelelően arra, hogy ennyire egyedül érezzem magam, holott felhőtlenül boldognak kellett volna magam éreznem, a világba kiáltanom, hogy „anya vagyooook”.

Holnap már késő lesz…

Biztos vagyok benne, hogy nem minden anyuka éli meg ugyanezt a második gyermekével, de azt mondom, hogy ritkán érezzük magunkat jól, ha az anyaságról reálisan, szűrő nélkül, „csúnyán” beszélünk. Viszont tapasztalatom szerint egy potenciálisan nehéz helyzet realitásának ismerete az egyetlen módja annak, hogy átjussunk a másik oldalra. Szóval ezt szem előtt tartva, íme néhány dolog a második baba hazahozataláról, amit őszintén szólva, tudnotok kell. Nem holnap vagy holnapután, hanem azonnal.

Elveszett érdeklődés 

Az első gyermek születésének várakozása folyamatos bejelentkezéseket, ajándékokat és rengeteg “miben segíthetek?” megkeresést jelent a barátoktól, családtagoktól, távoli ismerősöktől, munkatársaktól, sőt, még egy-két kíváncsi szomszédtól is. Ekkor még elhiszitek, hogy ez így is marad, s hogy a gyermek még az irigy szomszédokból is kihozza a segítőkészséget, némi nemű kotnyelességgel, de ennyi még belefér. És mivel első anyaként nem tudtam, mit csinálok, a segítséget örömmel fogadtam és értékeltem.

Ugyanolyan nap, mint a többi Amikor azonban hazahoztam a második babámat, minden külső izgalom eltűnt, talán megszokták, hogy anya vagyok, úgy könyvelték el, hogy mindenben jártasként két gyerek mellé egy harmadik-negyedik kezet is növesztettem, így egyáltalán nem okoz gondot majd minden további teendő. Ahelyett, hogy támogató és örömteli emberek vettek volna körül, egyedül voltam, mint a kisujjam, erre most legyinthettek, hogy „mind egyedül vagyunk”, de ismerjétek el, ez senkin sem segít. Tehát egyáltalán nem voltam felkészülve arra, hogy a második gyermekem világra jövetelét egy átlagos napként kezeljék, nem pedig egy hatalmas, életet megváltoztató eseményként. Pedig az volt, nekem mindenképp.

Nem lesz nagy buli Amikor hazahoztam a lányomat a kórházból, a szeretet és a támogatás extravagáns megnyilvánulásával fogadtak minket – meg is lepődtem, hogy őszinte legyek. Valójában egy hatalmas gratuláló tábla állt az előkertünkben, és a párom és én készen kaptunk melegíthető ételeket, hogy az újszülöttünk gondozására koncentrálhassunk. Csodálatos volt, mondom, már-már álomszerű.

Már a szomszédot sem érdekli

Aztán jött a feketeleves, azon a napon, amikor hazahoztuk a kisfiunkat, egyik sem történt meg. Sehol sem volt fontoskodó szomszéd, egy tál melegétel vagy felajánlott segítség. Ehelyett volt egy lányunk, akinek figyelemre és szeretetre volt szüksége, és egy új baba, aki próbált alkalmazkodni az anyaméhen kívüli élethez. Buli helyett belevetettem magam a kétgyermekes anyai élet realitásába, és a tanulási görbe nem volt megbocsátó, sem elnéző.

Nincs „helyettesítés”

Egy hihetetlenül traumatizáló szülés után több adag mosás várt rám, így végül is a mosógép hangja lett az új fehér zajunk, emellett nyilván főznöm is kellett, mert az élet nem áll meg, attól függetlenül, hogy már két gyermekkel vagyok. Viszont, hogy időm se legyen panaszkodni, eközben az újszülöttem nem volt hajlandó aludni a hintában, a háztartás kezdett a fejemre nőni és a bőrömben sem éreztem magam jól. Senki sem ajánlotta fel, hogy gondoskodik a házról, az étkezésről, a házimunkáról vagy a megbízásokról, amíg én a szülésből lábadoztam – mert azért csak egy kilenc hónapos „átalakuláson” estem át-, így viszont minden átkozott dolgot magam csináltam.

Kerülnek, mintha büdös lennék Nem tudom, mi van a későbbi babákkal, talán alábbhagy az újdonság varázsa, a kíváncsiság sziporkája, de az emberek nem annyira izgatottak, hogy lássák vagy megfogják őket, esetleg bármilyen kontaktba kerüljenek velük. Vagy valami ilyesmi. Szó szerint el kellett utasítanom az embereket, amikor hazahoztam a lányomat, most pedig, ha pénzt osztogatnék, se kínálkozna fel senki. 

Hinni sok mindent lehet

Úgy értem, igen, gondoztam már újszülöttet, de még soha nem gondoztam egyszerre újszülöttet és egy másik gyereket. Szóval bár “tapasztalt” anya voltam, mégis új cipőben jártam. Két gyerekről gondoskodni nagyon más, és azt kívánom, bárcsak a körülöttem lévő emberek felismerték volna a küzdelmet, és ugyanannyi, ha nem több támogatást nyújtottak volna, mint akkor, amikor vadonatúj anyuka voltam.

Volt kapcsolat, nincs kapcsolat Miután világra hoztam egy kisbabát, tudtam, hogy a párommal való kapcsolatom meg fog változni. Arra azonban nem voltam felkészülve, hogy a második gyermekünk születése után újabb változás következik. Most már két gyermekünk volt, akiknek szükségük volt a szeretetünkre, figyelmünkre és ragaszkodásunkra, ami kevés vagy szinte semmi mást nem hagyott kettőnknek. Szomorú, de igaz, és habár most nem fogok spanyol szappanoperákba illő családi drámát ide szúrni a végére, de szó, mi szó, a kapcsolatunk próbára lett téve. Viszont kitartottunk egymás mellett, és azóta már egy fokkal gyakorlottabbak vagyunk a gyereknevelésben.

Legfrissebb a témában

Még több hasonló cikk a témában